XXX. - Új családom, új otthonom

Üdvözlök mindenkit ezen a kicsit esős, de szép napon! :)

Remélem, hogy még élnek bennetek az előző rész történései, mert megérkeztem a következővel, ami szintén egy olyan kedvencemmé vált, ami remélem a ti arcotokra is mosolyt fog csalni. Mint ígértem egy hosszabb fejezettel érkeztem, mert ez még is a 30. El sem hiszem, hogy idáig eljutottunk, és megint gyarapodtunk új olvasókkal, - innen is köszöntöm őket! - és majdnem megvan a 9500 kattintás. El sem hiszem, hogy ennyire tetszik, isteniek vagytok; nap, mint nap mosolyt csaltok arcomra! Köszönöm, hogy velem tartatok :) 

A résszel kapcsolatban annyit, hogy előbb érkezett, mint ígértem, de ennek csak annyi az oka, hogy előbb lett kész, valamint a négy napos szünet alatt külföldre utazom és nem lenne időm publikálni. 

Nem ígérek még semmit sem a következővel kapcsolatban, annyit viszont előre tudok, hogy ha jól sikerül, akkor egy nagyon édes fejezetnek nézünk majd elébe, de egyelőre még ebbe éljétek bele magatokat, hajrá! :) 

Hamarosan ismét jelentkezem, addig mindenkinek kellemes pihenést kívánok! xxx. 

~Niall~

Öröm volt látni, ahogy boldogan beszélgetett a családommal. Eleinte éreztem rajta, hogy mennyire félt, de hála Denise varázserejének úgy jött vissza a fürdőből, hogy egy boldog mosoly virított az arcán. Fogalmam sem volt arról, hogy vajon miről beszélhettek, de mindegy is volt, mert bevált a dolog. Winter a délután további részében kihúzott háttal ült mellettem és kedvesen csevegett a számomra szintén fontos emberekkel. Minden tökéletes volt, ennél jobb már nem is lehetett volna. Egész idő alatt a közelében voltam, szinte már egymásba olvadtunk, mert nem állt szándékomban elengedni őt. Szegényt még a konyhába sem akartam elengedni, pedig ő csak segíteni akart megteríteni a vacsorához.
- Ne ragaszkodj már ennyire hozzá, öcsi! - nevetett ki Greg, és úgy kezdett mutogatni rám, mint egy ötéves. Hunyorogva néztem rá, mire abbahagyta a röhögést, de jól tudta, hogy amint a nők kimentek a nappaliból megkeserüli a dolgot. Winter csak mosolygott a megjegyzésen, majd adott egy utolsó puszit az arcomra és kiment anyával együtt a konyhába Denise után.
Apám álmosan sétált le az emeletről, és amikor észrevette, hogy egyedül vagyunk egy mosoly terült szét az arcán. Ő az az ember, akivel minden olyasmit meg tudok beszélni, amit épp nem szeretnék anya orrára kötni, mert képes lenne elfecsegni mindenkinek. Leült Greg mellé és mindketten érdeklődve néztek rám, én pedig nem is értettem, hogy hirtelen mi van olyan dolog rajtam, amit figyelni kéne.
- Mi az? - érdeklődtem furcsán érezve magam. Mosolyuk még szélesebbé vált, mintha ugyanarra gondoltak volna.
- Ez a lány... - kezdte Greg, de nem tudta befejezni, mert apu félbeszakította.
- ... csodálatos! Nem is értem hogy hagyhattad, hogy elmenjen, miután összevesztetek. Nála jobbat nem találnál soha sem, és teljes mértékben összeilletek! - magyarázta apa ködös tekintettel, nekem pedig kedvem lett volna kinevetnem őt a gyengesége miatt, de inkább csak rájuk mosolyogtam.
A családom mindig is a szívén viselte, hogy egy olyan lányt találjanak számomra, akit ők is szívesen látnának minden nap. Ezért is gondoskodtam arról, hogy csak azokat a lányokat ismerjék meg, akikről én is azt gondolom, hogy le tudnám velük élni az életemet. Amikor még régebben véletlenül tudomást szereztek az egyik barátnőmről, meghívtak minket Mullingarbe, de én lemondtam és szakítottam is a lánnyal, mert tudtam, hogy mekkora botrány lett volna otthon a dologból. Körülbelül akkora feneket kerítettek volna a dolognak, mint annak, hogy hagytam Wintert elmenni, és nem magyaráztam meg neki mindent rögtön.
Ölembe ültettem Theot és mosolyogva figyeltem, ahogy az egyik kisautójával játszik. Végiggurította a combomon, én pedig fogtam a másikat - egy zöld színűt, ami mellettem pihent a fotelben - és ugyanúgy tettem, mint ő. Csodálkozó tekintettel nézett fel rám, amikor megpillantotta a kezemben a kisautót, de miután rám mosolygott tovább játszott, immár velem együtt. Imádtam vele játszani, olyannak tűnt, mintha az én saját fiam lett volna.
Hangos nevetés hallatszott ki a konyhából, így kíváncsiságom miatt muszáj volt megtudnom a nevetés tárgyát. Leültettem a fehér bőrborítású kanapéra a kisfiút, és a konyhát és a nappalit elválasztó falhoz lopakodtam. Greg és apa nevetésüket magukba fojtva figyeltek engem, én pedig kicsit előre hajoltam, hogy meglássam anyáékat. Természetesen előkerültek a gyerekkori képek, amiket anya mindig magával hord, és épp azokat mutogatta Winternek; ő pedig édesen mosolygott rajtuk. Összehúzott szemöldökkel közeledtem a nekem háttal álló nők felé, szerencsémre pedig nem vettek észre. Átnyúltam Winter válla felett és egy egyszerű mozdulattal kikaptam a kezéből az albumot.
- Hé! - dörrent rám Denise és a konyharuhát a kezébe véve, játékosan megcsapott vele. Mivel vicces kedvemben voltam, eljátszottam a hattyú halálát, ami annyiból állt, hogy a megcsapott helyre kaptam a kezeim, elejtve a kis füzetet. A levegőt magamba fojtottam és sírós arcot vágtam, hátha ez egy kicsit megenyhíti őket. Ennek ellenére anya dühösen felvette a földről az elcsent albumot, a többiek pedig mind kinevették színészkedésem.
- Argh..- morogtam és durcásan felvonultam a szobámba. Az ajtót hangosan becsaptam, hogy még jobban rájátsszak, amikor pedig leültem az ágyra hangosan elnevettem magam. Hátamra feküdve figyeltem a plafont és nevetgéltem az egészen, de amikor kopogás hangzott fel azonnal komolyra váltottam. Fancsal képet vágtam és megfordultam úgy, hogy háttal legyek az ajtónak.
Az eddig kint álló illető bejött és felmászott az ágyra. Ujját végighúzta arcomon, majd játékosan egy puszit nyomott ujja helyére. Illatáról megismertem, így megragadtam a karját és magamra rántottam, miközben én ismét a hátamra fordultam. Gyönyörű szemeivel kutatóan figyelte minden mozdulatomat, de amikor meglátta hatalmas mosolyom elnevette magát.
- Nem is haragudtál meg, te kis csaló! - paskolta meg lágyan az arcomat, mintha pofont adott volna.
- Másképp nem tudtam volna elérni, hogy egy kicsit kettesben hagyjanak minket. Greg azonnal rosszra gondolt volna - húztam magamhoz egy apró csókra.
- Ez igaz - értett egyet és bátran helyezte száját az enyémre. Kissé megharaptam alsó ajkát, mire elmosolyodott.
Kezeimet felcsúsztattam a derekára, és átöleltem őt. Közelsége ismét megbódított; melegség öntötte el a testemet. Hihetetlen volt számomra, hogy tegnap még kilátástalan volt a kapcsolatunk, ma pedig már minden a legnagyobb rendben van. Még pár órája is azt hittem, hogy örökre elveszítettem őt, de bebizonyította, hogy szeret annyira, hogy minden hülyeségem ellenére elviseljen, és mindig megbocsásson; ezzel a tulajdonságával pedig nem élhetek többé vissza.
- Min gondolkodsz? - érdeklődött és hajamba túrt, hogy eligazítsa a fekvés miatt kissé összekócolódott tincseimet.
- Mindennél jobban szeretlek - mondtam egyszerűen, és ebben minden benne volt. Tudom, hogy teljesen más, amikor az ember a szájára veszi, meg amikor megmutatja, hogy tényleg úgy van, de szükségem volt arra, hogy tudassam vele. Még mindig úgy éreztem, hogy van benne egy kis harag, és oldani akartam a kételyeit.
- Én is - suttogta halkan, szemei pedig lehunyódtak és közel hajolt, hogy megcsókolhasson. Elvesztünk az érzésben, a pillanatban. Olyan volt ismét, mintha együtt egy gömbben élnénk és senki se lenne képes bántani minket; ez a dolog pedig boldogsággal töltött el. Viszont, mint minden jó dolognak, ennek is rövid idő alatt vége lett, mert zsebemben felszólalt a telefonom, az ajtón pedig valaki dörömbölni kezdett, akiről jól tudtam, hogy a bátyám lesz.
- Mit rosszalkodtok odabent? - üvöltötte Greg, Winter pedig lemászott rólam és kinyitotta előtte az ajtót.
- Semmit nem csináltunk nagyfiú - mosolygott rá kedvesen, mire bátyám kicsit megzavarodott. Wi félrelökte az útból és lement gondolom a konyhába, én pedig kikaptam a zsebemből a telefonomat, mely oly hangerővel csengett, hogy szerintem még Greg dobhártyája is fel akarta mondani a szolgálatot.
- Halkítsd már le! A fülemnek kampec, öcsi - kiabált továbbra is a bátyám, én pedig felvettem a telefont és vártam, hogy beleszóljon valaki. Greg gyorsan elhúzta a csíkot, és én is talpra álltam, hogy lemenjek a konyhába.

~Winter~

- Igen?..Nem, épp vacsorázni készülünk...Figyelj, holnap elintézem, de ez most komolyan fontosabb, mint a banda...Értem én azt, hogy mostanra tudtad elintézni, de nem lehetne áttenni holnapra?...Világsztárok vagyunk az Istenért, oldd meg! Ha meg nem teszik át holnapra, akkor nem kapnak semmi anyagot, és kész...Köszi, neked is jó étvágyat! Szia Paul. - Niall lassan sétált le a lépcsőn, és az asztalhoz érve már mérges volt. Próbáltam nem a tudtára adni, hogy mindent hallottam, és értettem is a beszélgetésük lényegét, de éreztem, hogy meglátta rajtam a zavartságot, mert mögém lépett és óvatosan átkarolt. - Nem megyek sehová. A mai este a miénk - suttogta a fülembe, majd egy puszit lehelt a hajamra.
Fogalmam sem volt, hogy miért éreztem így, de valahogy megkönnyebbültem. Sokkal jobban éreztem magam, így, hogy megtudtam: a mai napot tényleg nekem szánja, és hiába vált ismét híressé, ez nem akadályozza meg abban, hogy minden idejét nekem szentelje. Az eddigi felhőtlen napunk felé megint felhők gyűltek, főleg az én számomra. Most jutott el az eszemig, hogy Niall már nem tanár, - amikor aként dolgozott, akkor sem csak tanító volt - hanem ismételten hírességnek számít. Ezzel a ténnyel együtt jön az is, hogy nem lesz annyi ideje rám, sőt, senkire sem, mert megint minden erejét a zenélésbe fogja fektetni. Ha pedig feljutnak a csúcsra, úgy, mint a felbomlásuk előtt, akkor turnézni is el fog járni, és míg ő világ körül utazgat majd, én itthon fogok dolgozni, vagy csücsülni a házban.
- Baj van? - ragadta meg a karom, amikor el akartam lépni mellőle. Tekintete aggodalmat tükrözött, és képes voltam a mai napon már másodszor a rosszra koncentrálni, nem pedig arra, hogy boldog legyek, mert a mai pillanatok csak a mieink.
- Nem, nincs semmi baj - mosolyogtam rá, és, hogy végképp meggyőzzem egy csókot leheltem ajkaira. Megfogtam a kezét és az asztalhoz vezettem, amin már ott illatozott a sok finomság; Denise pedig már készítette is a kicsiknek a vacsorájukat. Kelly egy etetőszékben ült, Theo pedig simán az asztalnál, míg anyukájuk egy kistányérba szeletelte össze a számukra megfelelő étkeket. A pici műanyag tányérban megtalálhattam egy csomó zöldséget, de gondosan felaprított sült húst is. Minimális mértékben gusztustalanul nézett ki, de csak megmosolyogtam a dolgot, mert annak idején biztosan engem is ilyennel etettek; és akkor nem panaszkodtam, valamint nem is tehettem volna.
Az asztal egyik végén Bob foglalt helyet, mert ő volt a legidősebb közöttünk; míg a másikon Niall, mint a házigazda. Barátom mellé telepedtem, velem szemben Greg, mellettem pedig Maura foglalt helyet. Denise férje mellé ült, de mindannyian tudtuk, hogy ő majd azután eszik, miután a kicsik, mert addig az ő etetésük a feladata. Niall vágott nekem a sült csirkéből, és a tányéromra helyezte, én pedig szedtem magamnak a salátákból és a sült krumpliból. Lassan mindenki falatozni kezdett, és a csendet csak a picik nyammogása és a kések és villák csörgése szakította meg.
- Amúgy miért hívott Paul? - érdeklődött Bob Niallre nézve, én pedig hirtelen félrenyeltem a borsót és köhögni kezdtem. Gyorsan felpattantam és kimentem a konyhába, hogy ne zavarjam a beszélgetést, de így is elkaptam a zavart pillantásokat.
A konyhapultra támaszkodva köhögtem, majd mikor már kaptam rendesen levegőt elővettem egy poharat és megtöltöttem vízzel. Éreztem, ahogy a hideg folyadék eljut a torkomból a gyomromig, és emiatt libabőrös lettem. Elmostam a poharat és visszamentem az étkezőbe, mert nem akartam, hogy kellemetlenséget keltsen a hollétem.
- Minden rendben? - érdeklődött Maura mosolyogva, de tekintete elárulta nekem, hogy sejti mitől is nyelhette félre.
- Természetesen. Gonosz egy borsó volt, az biztos! - vigyorogtam, a többiek pedig boldogan csevegtek tovább.
Visszaültem a helyemre, és próbáltam a tányéromra koncentrálni, de éreztem, hogy barátom figyel. Nem akartam felpillantani rá, mert akkor elárultam volna magam, de egyszerűen állam alá nyúlt és kényszerített arra, hogy szemébe nézzek. Szemöldökét felhúzta, komolysága ellenére ajkai pedig hamiskás mosolyra húzódtak. Irtózatosan aranyos arcot vágott, ami sikeresen feljebb emelte a kedvemet, mert jót mosolyogtam rajta.
- Látom, hogy valami nincs rendben - motyogta úgy, hogy csak én halljam. Nem akarta felkelteni senkinek a figyelmét sem, és ennek én is örültem.
- Nem érdekes dolog, Niall. Csak a hülyeségem megint. Hidd el, nincs miért aggódnod - emeltem fel a villámat és beleszúrtam a húsba, majd kezembe vettem a kést is és elvágtam.
- Csak, hogy tudd még a hülyeségeid is érdekelnek, szóval ezt még nem úsztad meg - kacsintott rám kacéran, majd Gregre nézett, aki épp a tányérjából lopta el a húst. - Van saját tányérod vagy rosszul tudom?
- Van, de lusta vagyok vágni - nevetett Greg, majd az a jog alapján, hogy ő az idősebb lassan fogyasztani kezdte az elcsent ételt. Niall sóhajtva állt fel, hogy vágjon magának egy másikat, de a nyűglődés helyett csak megfogta a csirke combját és "letépte" a helyéről. Hangosan felnevettem tettén, ahogy Denise és a kicsik is, viszont Maura és Bob nem nézte jó szemmel fiúk neveletlenségét.

Sokat mulattunk a vacsora alatt és komolyan jól esett a  kikapcsolódás egy olyan családban, ami tökéletes és boldog. Segítettem elpakolni az asztalról, a fiúk - Greg és Niall - pedig voltak annyira kedvesek, hogy elvállalják a mosogatást, ha már egyszer a nők főztek. Úgy éreztem, hogy a konyha biztosan nem fogja megúszni szárazon, ha ők ketten együtt mosogatnak, és, amikor nevetés és sikongatás hangja töltötte be a házat a dolog be is bizonyosodott. Én is épp oda siettem volna, hogy megnézzem mit csinálnak, amikor megszólalt a csengő. Niall barátnőjeként úgy éreztem, hogy jogomban áll kinyitni az ajtót, így azonnal oda is mentem, hogy beengedjem a vendégeket.
Az ajtó túloldalán Louis állt kétségbeesett tekintettel. Ahogy megpillantott mélyet sóhajtott és egy egyszerű mozdulattal ölelésébe rántott. Karjaival szorosan ölelt magához és én is ugyanezt tettem, mert tudtam, hogy ő az a másik ember, akitől komolyan bocsánatot kell kérnem.
- El sem hiszed hogy aggódtam. Legközelebb ha felhívsz ne tedd le a beszélgetés fontos része előtt, rendben? - tolt el magától és fenyegetően hangoztatta szavait, de mosoly csücsült ajkain, így nem tudtam őt komolyan venni, úgy, ahogy eddig soha sem.
- Igenis kapitány! - vigyorogtam rá, ő pedig felnevetett és ismét magához ölelt.
Bármennyire is hihetetlen a dolog; Louis is hiányzott. Valamilyen oknál fogva tényleg úgy néztem rá, mint az én védelmező bátyámra, és ezzel ő is tisztában lehetett, mert számára pedig egy újabb húgi voltam a sok közül. Nem tudom elképzelni, hogy hogy sikerült pár nap alatt ennyire közel kerülnünk egymáshoz, de sikerült és ez majdnem csodálatra méltó.
- Ki volt az? - ütötte meg a fülünket egy hang mögülünk, mire lassan elengedtük egymást és mosolyogva tekintettünk a szintén boldog Niallre. - Nem bírtad ki holnapig, igaz? - fordult Louis felé játékosan.
- Nem, nem bírtam ki. Mégiscsak a fogadott húgom, és az is marad örökre - dugta zsebre kezét Lou miközben rám pillantott, de továbbra is tartotta a szemkontaktust Niallel.
- Gyere be egy kicsit, haver! - terelte beljebb Őt barátom, de Louis nem lépett semerre sem.
- Mennem kell, mert Eleanor nem is tudja, hogy eljöttem. Hirtelen ötlet volt az egész, mert tudnom kellett, hogy Winter jól van-e - válaszolt úgy, mintha én nem is lettem volna ott. Niall jelentőségteljesen rám nézett, amiből megértettem, hogy négyszemközt is szeretne beszélni az én bátyókámmal, így adtam Lou arcára egy puszit, majd visszamentem a többiekhez.
Érdekelt volna, hogy miről folyhat a csevej, de nem akartam beleütni az orrom a dolgukba. Ehelyett inkább letelepedtem az újdonsült családom mellé a kanapéra és velük együtt néztem a mesét, ami természetesen Kelly és Theo miatt volt betéve. Vidáman merültem bele Ariel meséjébe, mely ismét kislánnyá változtatott. Legutóbb akkor láttam ezt a rajfilmet, amikor 10 éves voltam. Egyik jelmezbálon hercegnő voltam, és a ruha meg is maradt, így azt magamra öltöttem és letelepedtem a kanapéra, hogy megnézhessem a kedvenc királylányom történetét. Ismét ott éreztem magam, azon a fekete borítású ülőgarnitúrán, mellettem anyával, aki mosolyogva figyel engem, amint megbabonázva nézem a tévét.
- Nem jössz fel?
Ijedten néztem Niallre, akinek érkezését észre sem vettem. Fülemhez hajolva tette fel kérdését, én pedig örömmel tartottam vele a szobájába, így gyorsan kimagyaráztuk magunkat.
- Tudjátok, nagyon elfáradtunk ma - kezdte volna Niall, de Maura leintette.
- Menjetek csak, van még mit megbeszélnetek. Jó éjt! - mosolygott ránk kedvesen.
Hálás voltam azért, mert ilyen egyszerűen kezelte a dolgot. Elköszöntünk a többiektől is és visszavonultunk Niall szobájába, hogy életünk legtartalmasabb és legszebb éjszakájának nézzünk elébe.