XXVII. - Hajthatatlan

Halihó! :)

Megérkeztem a legújabb résszel, remélem tetszeni fog. Köszönöm szépen a 7200+ megtekintést és a kommenteket. A fejezet ismét fordulatokban gazdag lett, remélem tetszeni fog, jobban, mint az előző.

Hamarosan jövök xxx. 

~Winter~

Fáradtan estem haza munkából reggel hat órakkor és semmi másra sem vágytam csak az ágyamra, amiben végre kialhatom magam. Ledobtam a cipőmet a földre, de ekkor beszélgetés hangja csapta meg a fülem. A nagyiék ilyenkor még aludni szoktak, így ijedten lépkedtem be a konyhába. Idegesség öntött el, amint megláttam húgom szőke hajkoronáját. Háttal ült, így nem látott meg, de a nagypapa tekintete elárulta számára, hogy ott állok mögötte. Óvatosan megfordult, aztán, amikor felismert felugrott és a nyakamba csimpaszkodott. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt, épp úgy visszaöleltem, mert rettenetesen hiányzott számomra. 

- Istenem, Winter! - zokogta a nyakamba. Gyengesége még jobban erősítette bennem a dühöt, így eltoltam magamtól. Tekintete hirtelen zavarosság vált, mintha nem ismerne. - Baj van? 

- Miért jöttél ide? - kérdeztem tőle monoton hangon. Még mindig volt bennem annyi méreg, hogy nem tudtam vele normálisan viselkedni, és ezt ő is észrevette. 

- Eljöttem a nővéremért, akiért aggódtam. Fel sem tudod fogni, hogy milyen őrültek háza van Londonban. Mindenki téged keresett, én pedig apát faggattam, aki nem mondta el nekem, hogy merre vagy, de én hallottam, amint anyának elmondja, hogy épp neki dolgozol. Idejöttem, hogy hazavigyelek - válaszolt kétségbeesetten. Óvatosan végignézett rajtam, arca pedig elfintorodott. - Mi ez a cucc rajtad? Normális vagy te, hogy épp apának dolgozol? Megőrültél? 

- Jobb, mint hazugságokban élni - léptem a csaphoz és az egyik pohárba töltöttem vizet. a torkom kiszáradt és csak kevés hiányzott ahhoz, hogy megadjam magam neki és engedjem, hogy hazavigyen. Muszáj volt megtartanom azt a kis cérnaszálat, mert nem álltam még készen arra, hogy visszatérjek a múltamba. 

Eloise tekintete perzselte a hátamat, ahogy felmentem az emeletre, de ő is jött utánam. A telefonját nyomkodta, de pár perc múlva el is tette. Bementünk a szobámba, hogy ott tudjunk tovább beszélni, de nekem muszáj volt levennem magamról a szörnyű ruhákat. Gyorsan magamra kaptam egy farmert és ujjatlan atlétát, amiben már sokkal inkább hasonlítottam a régi Winterre. A sminkemet lemostam és lekaptam a karomról a kötést, mert biztos voltam benne, hogy már nem vérzik egyik heg sem. A név ismét megütötte a szemem és majdnem elszakadt a fonalszál, de vettem egy mély levegőt és visszamentem a húgomhoz, aki kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. 

- Mit csináltál a kezeddel? - pattant fel, mint egy aggódó anyuka és apró kezei közé vette az alkarom. Mutatóujját végighúzta a sebeken, majd szikrákat szóró tekintettel felnézett rám. - Vissza kell jönnöd Londonba. Nem is lett volna szabad elmenned. Nem normális, hogy ezt teszed magaddal, Winter! 

- Te hogy reznéd magad a helyemben? - turkáltam a nadrágzsebemben egy hajgumi után, amivel felkötöttem a fejem tetejére tincseimet. 

- Értelek én, nem az a gond. Nekem is elegem lenne a helyedben, de akkor sem ez lett volna a megoldás. Niall szét van esve, nem tudja, hogy mit csináljon nélküled és tegnap mikor megtudta, hogy felhívtad Louist bedühödött és egy kicsin múlott, hogy ne agyalja addig, amíg kórházba nem kerül. Hiányzol neki. 

- Hát, sajnálom. Gondolt volna előbb erre az egészre, mielőtt hazudozni kezdett. 

Idegességemben pakolásztam a szobámban; feltakarítottam a tegnap készített rumlit és a ruháimat is visszahelyeztem a szekrénybe. "Hiányzol neki" - visszhangzott a fülemben a mondat, amit Eli mondott. Nekem is szörnyen hiányzott. Bármennyire is utáltam szükségem lett volna arra, hogy karjai közé vegyen; hogy ne engedjen el soha többé. Még mindig szerettem és ezt nem tudtam hová tenni. A ház elől dudálás hallatszott fel, én pedig érdeklődve léptem az ablakhoz. Egy fekete kocsi parkolt le a felhajtónkon és amikor Harry, Liam és Lin szállt ki belőle nem akartam hinni a szememnek. Eloise már lement, így én is utána mentem, de nem mutatkoztam meg azonnal. Kíváncsi voltam a beszélgetésükre. 

- Jön? - kérdezte Liam, amint beléptek az ajtón. 

- Próbálkoztam, de hajthatatlan. Nektek kell beszélnetek vele. Annyi viszont biztos, hogy minél előbb el kell vinnünk innen, mert nem normális, amit csinál - tájékoztatta őket Eloise. Lin a száját harapdálta és jól tudtam, hogy ez idegességének a jele. Keze Liamébe fonódott, aminek nagyon megörültem, mert legalább ő boldog volt. Mosolyom csak egy percig virított arcomon, a következő percben már én is ott álltam a bejárati ajtó előtt, pontosan velük szemben. 

- Remélem senki mást nem hoztatok magatokkal - utaltam Niallre, amit azonnal meg is értettek. Tekintetük jó párszor végigjárta alakom, és szinte mindannyian kiszúrták a hegeket, de nem foglalkoztam a dologgal. - Azt szeretnétek, ha visszamennék? - sóhajtottam nagyot. 

Hirtelen elegem lett ebből az egészből. Azt akarták, hogy visszatérjek Londonba, nekem pedig arra volt szükségem, hogy békén hagyjanak. Olyan gyorsan változott meg a véleményem, hogy még én sem tudtam saját magamat követni, nem hogy ők engem. 

- Rendben - egyeztem bele a dologba és még mielőtt megörülhettek volna a dolognak a konyhába mentem, hogy főzzek mindenkinek kávét, mert még rettenetesen korán volt. 

Letelepedtek a nappaliba és csendesen diskuráltak, de én nem voltam kíváncsi a beszélgetésükre. Pakoltam pár darab sütit egy tálcára és rátettem a bögréket. Még jó pár percbe telt volna, hogy kész legyen az ital, így kiléptem az erkélyre, hogy elszívjak egy cigarettát. Nagyon rászoktam az utóbbi időben, így már előre tudtam, hogy amint Eloise erre is rájön, rettenetesen ki fogok tőle kapni. Meggyújtottam egy szálat miközben nagyot szippantottam belőle és hagytam, hogy a nikotin eljusson a testem minden részére. Pár másodperc alatt elöntött a nyugalom, de ehhez valamennyit hozzátett az is, hogy levegőn voltam. Az erkélyünk pont a szomszéd kertjére nézett, ami gyönyörűen be volt ültetve virágokkal. Az egész úgy nézett ki, mint egy lekicsinyített mező, de rettenetesen tetszett. Még korán volt, így senki sem láthatta, hogy gyönyörködöm a kilátásban. Kifújtam a füstöt és akkor, mintha időzítve lett volna bekapcsolt az öntözőrendszer. A legközelebbi elért hozzám, de kellemesen esett a nadrágomra csöppenő víz, ami szinte nyomot sem hagyott az anyagon. 

- Szép ez a kert - lépett mellém Liam. Egyik kezével a korlátra támaszkodott, a másikkal kivette ujjaim közül a cigarettát és ő maga is beleszívott. Nem tudtam, hogy dohányzik, így meglepődtem a dolgon, de mindez csak egy másodpercig tartott. Nem vettem elő újabb szálat, mert elégnek véltem az eddig magamba szívott mérget.

- Hallottam, hogy tegnap nagy kavarodást okozott a hívásom - támaszkodtam magam is a vas rúdra, ami körbe keretezte az erkélyt. Halkan felnevetett, én pedig értetlenül néztem rá, mert fogalmam sem volt róla, hogy mi vol ezen a nevetséges. 

- Nem a hívásod keltett felfordulást, hanem az, hogy nem Niallt vagy a húdogat hívtad. Bár én teljességgel értem, hogy miért pont Louis lett a kiválasztottad. 

- Köszönöm. 

- Viszont, - hangsúlyozta ki szavvát, jelezve, hogy most fontos dolog fog következni - abban nem vagyok biztos, hogy ezt az egészet így kellett volna intézned. Meg kellett volna beszélnetek, mert ez így nem állapot. Mindketten szenvedtek és ne merd azt mondani, hogy te teljesen jól vagy. Már ha csak a szemedbe nézek látom, hogy fáj. 

Ladobta a csempére a csikket és rátaposott, majd egy egyszerű mozdulattal lerúgta az alattunk elterülő kertbe. Nem szidtam le, mert jó magam is így szoktam csinálni, inkább meglepődtem mondatain. Azt állította, hogy én vagyok a hibás ezért az egészért. Semmit sem szólva visszamentem a konyhába és kiöntöttem a poharakba a kávét, majd bevittem a tálcát a nappaliba. Eloise és Harry épp egy csókban forrtak össze, Lin pedig azonnal Liamhez bújt, amint ő megérkezett. 

- Tolerálhatnátok a szingliket, emberek! - emeltem fel a kezem mosolyogva. Viccnek szántam a dolgot, de ők inkább elkomorodtak. Én jobban éreztem magam a társaságukban, ők pedig inkább elszomorodtak. - Oké, van valami amiről nem tudok? 

- Niall tudja, hogy érted jöttünk és ide tart - sütötte le szemeit Eloise. A kezemben tartott pohár kicsúszott ujjaim közül és hangos csörrenéssel a földön landolt. Mellkasom nem mozdult, amikor levegőt akartam venni; egész lényem lefagyott az ijedtségtől. 

- Nem jöhet ide - motyogtam és mozgásra bírtam a lábaimat. Az ablakhoz léptem és lehúztam a redőnyöket; besötétítettem az egész házat. Nem lett volna szabad ide jönnie még csak Elinek sem. Miért hozták rám megint a balszerencsét? - Csináljatok valamit, a fenébe is! Nem jöhet ide - rogytam a fal mellé. 

Rohamaim mostanában sokkal többször jelentkeztek a történtek miatt, így már meg sem lepődtem az újabb kirhanásomon. Nem voltam még eléggé felkészűlve arra, hogy szembe kerüljek Niallel. Nem volt még elég erős a falam, amit lassan elkezdtem építeni magam köré. A kövek bármelyik pillanatban lehullhattak és azt nem hagyhattam. 

- Még olyan tíz perc és itt van. Nem menekülhetsz el ismét Winter - nyújtotta felém kezét Harry. 

- Kiterveltétek ezt az egészet igaz? Meg akartok ölni. Nem szenvedtem eleget miatta? Nem tudnátok békén hagyni? 

- Csak így tudtuk megoldani, hogy meghallgasd. Szükségetek van egymásra.