XXV. - Hová megyünk?

Sziasztok! :)

Meghoztam az új részt, mert úgy döntöttem, hogy ma érkezik egy és holnap is, hogy ne legyen olyan őrületesen hosszú. Remélem nem haragszatok rám a sok kihagyás miatt, csak őrületes hetem volt és sehogy sem fértem a géphez, mert mire megtanultam már este nyolc óra volt, akkor pedig már csak annyira volt erőm, hogy olvassak egy kicsit. 

A fejezethez annyit fűznék hozzá, hogy szerintem jó lett és elég sok minden kiderül belőle, de például egy csomó dolog rejtve marad, azokat majd később tudjátok meg. Remélem tetszeni fog, hamarosan jövök xxx. 

~Winter~

Apa pár perc alatt a házhoz ért és megállt pontosan előttem. A hatalmas kocsi kerekei majdnem átmentek a lábamon, és ha nem léptem volna egyet hátra a vele érkező szél miatt a földön landolhattam volna. Remegő kezemet az ajtóra helyeztem és kinyitottam azt. A hajam és a ruhám már teljesen átázott, és fogaim néha összekoccantak jelezve, hogy lehűlt az idő. A bentről kiáramló meleg olyan jó érzéssel töltött el, hogy hirtelen azt hittem mindez csak egy rossz álom, de mikor egy újabb könnycsepp szánkázott végig arcomon, be kellett vallanom, hogy mindez a valóság. Lehuppantam az ülésre és minden erőmet összeszedve becsaptam az ajtót. Az ablakon kitekintve megpillantottam Louisékat és a húgomat, amint kijönnek a házból és egyenesen nekem integetnek. Apa azonban rálépett a gázra, én pedig elfordítottam a fejemet. Túlságosan fájt a látványuk ahhoz, hogy leálljak velük beszélni. Ők is épp úgy becsaptak egész idő alatt, mint Niall; még a saját húgom sem számolt be az olyan fontos dolgokról, mint Niall valódi kiléte. 

- Ő csak egy hülye sztárocska. Hallgatnod kellett volna rám, Winter - motyogta apa és egy zsebkendőt tartott elém, miközben ráfordult az autópályára. Nem értettem, hogy miért pont arra hajtott, de nem is értem rá foglalkozni vele, mert mellkasomból zokogás tört fel. 

Fájt minden mozdulat, minden levegő vétel. Szememet csípte a festék, mely könnyeimmel együtt távozott a helyéről, egész testem remegett miközben a sírás rázott. Soha sem éreztem még ilyet. Olyan volt, mintha valaki ráült volna a mellkasomra, direkt nem hagyva, hogy megmozduljak. Vállaimat nyakamba húztam, testtartásom meggörnyedt, arcomat pedig a tenyerembe temettem. Égetett minden meleg fuvallat, ami testemet érte, a kabátban melegem volt, a fehér ruhával pedig egyre utat törtek maguknak az emlékek, melyeket legszívesebben egy gombnyomással kitöröltem volna az agyamból, hogy ne kelljen ennyire szenvednem. A telefon felszólalt a zsebemben, mire nagy nehezen előkerestem, de mikor Liam neve jelent meg a kijelzőn, azonnal ki is kapcsoltam a készüléket. 

- Hová megyünk? - vettem mély lélegzetet és próbáltam visszatartani a sírást, mert egy tábla igazán megrémített, de egyben örömmel is töltött el. Elhagytuk Londont, ezzel olyan volt, mintha magam mögött hagyhattam volna mindent csak pár méter segítségével. Ahogy számon beszívtam az oxigént nyikorgó hangot hallattam, és ez egy újabb löket volt zokogásomhoz, így apának várnia kellett a válasszal, amíg ismételten megnyugszom. 

- Nem hagyom, hogy az az ember miatt szenvedj. A nagyszüleidhez viszlek pár napra, hogy megnyugodj és felejteni tudsz. Viszont, ha esetleg megtetszik neked az ötlet tudok egy olyan ajánlatot, ami segítségével soha többé nem kell majd visszatérned Londonba. 

- Miért segítenél? Miért kéne megbíznom benned? - tettem fel következő kérdésem és a fájdalmat átvette a félelem, mert eszembe jutott, hogy épp az apámmal társalgok egy kocsiban. 

- Mert az apád vagyok és nem hinném, hogy most bárki más a segítségedre lehetne, vagy nem jól látom a dolgokat? - tekintett felém egy pillanatra, miközben lefordult az egyik főútra, engem pedig elöntött a megnyugvás. 

Végül is nem lesz olyan rossz egy kicsit kikapcsolódni a nagyiéknál és megfeledkezni a történtekről. Előkotortam még egy zsebkendőt és hangos trombitaszó közben kifújtam az orrom. Valamennyivel jobban éreztem magam és el sem hittem, hogy ehhez pontosan az apám kellett. Soha sem gondoltam volna erre, pedig mégiscsak bekövetkezett: megmutatta egy jó oldalát, ami már teljesen úgy festett, mint egy kétgyermekes apáé. Mosoly húzódott arcomra, és elfordultam, mert nem akartam, hogy lássa: ezzel talán helyre tudja hozni mindazt, amit eddig tett ellenem. A kocsi leparkolt az ismerős házacska előtt, melynek kertjében ott ugrált Rosy, a nagyiék kutyája. A sárga falak felidézték bennem a nyarakat, amikor itt töltöttük azt a pár hónapot, amíg nem volt suli, és azonnal elöntött a békesség. Az emlékek csak úgy beözönlöttek agyamba, orromat megcsapta a friss levegő illata, mely most jól jött a városi szmog után. A kapun papa rohant ki és amint odaért hozzám karjaiba kapott. Régen találkoztunk és már nekem is hiányzott, viszont meglepődtem erőnlétén. Mögötte bicegett a nagyi és ő apához lépett, hogy köszöntse.
- Mi újság kincsem? - tolt el egy picit a papa és zöld szemeivel méregetett. Valószínűleg vörös és duzzadt lehetett a szemem, ezért is nézett rám furcsán, de most nem akartam szönyrű kinézetem okára gondolni.
Apa legnagyobb meglepetésemre egy bőröndöt vett elő a csomagtartóból, melyet bevitt a házba. Letette az előszobába és leült az ebédlő asztalhoz. Kint már besötétedett, a falióra pedig este kilenc órát mutatott, így azonnal megéreztem magamon a fáradtságot is. Ennek ellenére kicsit boldogabban foglaltam helyet a kanapén, ahol a nagyi csatlakozott hozzám és az egyetemről kérdezgetett, valamint a további terveimről, mert a következő szemeszterben - ami már csak pár hónap - végzős leszek és végre megszerzem a diplomámat. Nem igazán volt kedvem erről cseverészni, de nem tehettem meg, hogy nem válaszolok a kérdéseire, így próbáltam elkerülni az irodalommal és Niallel kapcsolatos dolgokat.
- És mi van a fiúkkal? - vonta fel a szemöldökét a nagyi mosolyogva, nekem pedig ismét könny szökött a szemembe. Nem akartam engedni azt, hogy kijussanak a felszínre, de mint sok minden: ez sem rajtam múlt. - Mi a baj kincsem? - ijedt meg a mama azonnal, én pedig egyetlen mozdulattal karjai közé borultam és halkan felzokogtam, mint a mai estén oly sokszor.
- Felviszem a szobájába, úgyis beszélnem kell vele - emelt fel apa, én pedig ösztönösen a nyaka köré fontam a kezem, bármennyire is nem akartam. Szükségem volt valakire, akinek vállán kisírhattam magam és abban a pillanatban számomra teljesen mindegy volt a személy.

~Louis~

*1 héttel később

A helyzet egyre szörnyűbbé vált. Niall bejárt a próbákra, de hamis volt, nem tudta beleélni magát a vidám dalokba, a szomorúkon meg elsírta magát. Winterről semmit sem tudtunk, még a saját húgával sem beszélt. Egyetlen személy volt, aki tudott róla valamit, de ő még a lány nevét sem ejtette ki száján. Winter apja nem volt hajlandó beszámolni arról, hogy merre találhatjuk meg őt. Niall természetesen nem hibáztatott minket azért, hogy a barátnője elhagyta, de mi tudtuk, hogy bármennyire is szeretné azt hinni, hogy semmi közünk hozzá, igenis elég sok hibát követtünk el azon az estén.
- Nem hiszem el, hogy még mindig ki van kapcsolva! - kiabált Eloise, aki szintén nehezen viselte nővére távollétét. Nem járt be órákra, mert folyamatosan azt várta, hogy csörögjön a mobilja és ha valaki más hívta azonnal le is üvöltötte a fejét. Harryvel majdnem szakítottak, szerencse, hogy a göndörke helyrehozta a hibáját.
- Nyugalom. Megértem, hogy nem akar beszélni velünk - szólalt meg a mai napon először szőke barátunk. Lassan kezdett depresszióba esni, mert komolyan szerette Wintert és abban volt, hogy megvan számára az a lány, aki az egész életét végigkíséri majd.
- Hogy tudsz olyan nyugodtan ülni egy helyben, amikor Winter az apja által tűnt el? - ordított rá Liam.
A feszültség egyre csak nőtt, és ez mindenhol érezhető volt. Niall semmi mást nem csinált a napokban csak ült a tévé előtt és bámulta a különböző idióta műsorokat. Azt hittük, hogy idegbeteggé fog válni, de helyette a másik szörnyű kedélyállapotot választotta, amit ugyancsak nem tudtunk tolerálni, így inkább ráhagytuk és alig töltöttünk vele időt.  A zsebemben rezegni kezett a telefonom és érdeklődve néztem meg az SMS-t.  

"Beszélnünk kell, de senkinek se szólj, hogy kapcsolatban állok veled. Menj egy olyan helyre, ahol senki sem hall és 5 perc múlva hívlak. Winter" 

Szemeim kikerekedtek, amit mindenki észrevett, de én csak azzal a magyarázattal álltam elő, hogy Eleanor írt és fel kell hívnom.
- Hová a fenébe tűntél? - vettem fel a mobilomat, amikor kiértem a stúdió elé.
- Szükségem volt egy kis időre Louis! Valamint apa ajánlott nekem egy állást, amivel elég sokat keresek - válaszolt meggyötört hangon. A telefonszám ismeretlen volt, így nem tudtam, hogy honnan hívhatott.
- Niall depressziós, a húgod teljesen elvesztette a fejét és mindannyian aggódunk érted. Fel tudod fogni, hogy mi lesz, ha megtudják, hogy beszéltem veled, de nem szóltam nekik? 
- Tudom, Louis! Ne nézz már annyira hülyének. Ha a helyemben lennél, te mit tennél? Képes lennél naponta "véletlenül" szembetalálkozni azzal az emberrel, aki egész végig hazudott neked?
- Nem Niall tehet róla az Istenért! - üvöltöttem fel, szemeimbe pedig könnyek kúsztak. A megkönnyebbülés, hogy Winter él, teljesen elöntött, de hirtelen dühös lettem magamra.
- Szerinted rátok nem haragszom? Úgy véled, hogy nem fájt az, hogy még a saját húgom is becsapott? Hát megérdemlitek, hogy aggódjatok! A fenébe is Louis, én nem számoltam azzal, hogy bármelyik pillanatban tönkre mehet körülöttem minden!
- Mindegy. Megértelek. Merre vagy? És mikor jössz vissza hozzánk? - szegeztem neki kérdéseinket miközben letöröltem az egyik könycseppem, ami legurult az arcomon. Fáradt volna már ehhez az egészhez, csak annyit akartam, hogy ismét a városban tudjam őt. Reményeim szertefoszlottak, amikor meghallottam a pittyegő hangot a telefonban. Letette és még a kérdésemre sem válaszolt. - A picsába! - üvöltöttem ismét és teljes erővel a falhoz vágtam a telefonom. Nem voltam annyira türelmes, mint Niall, rajtam inkább a düh uralkodott. A hangzavarra mindenki kijött és értetlenül meredtek rám.
- Felhívott. Azt mondta, hogy haragszik ránk, de semmi mást. Letette pont akkor, amikor meg akartam tudni a tartózkodási helyét! - ütöttem öklömet is az épület aszfaltozásába. Rettenetesen mérges voltam, de kétségbeesett is.
Valaki megragadta a vállam, megfordított és bemosott nekem egyet. Piszkosul fájt, de abban a pillanatban megérdemeltem. Kezemet a szememre helyeztem és az előttem álló mérges Niallt vizslattam, aki a depresszióból most váltott át a törő-zúzó életmódra. Vállamat meglökte és bement miközben én a földön landoltam. A többiek mind idegesen meredtek rám, Harrynek pedig le kellett fognia Elit, hogy ne rontson rám ő is. Rosszul cselekedtem és minden megérdemeltem. El kellett volna mondanom nekik, hogy Winter beszélni akart velem.