XXIV. - Elment

Sziasztok! :) 

Megérkeztem külföldről és itt van a következő rész, ami bár kicsit rövid lett, elég tartalmasra sikeredett. Örülök a kommenteknek, melyekben jeleztétek véleményeteket, és köszönöm a plusz egy feliratkozót, valamint az 5600+ kattintást. Csodálatosak vagytok és ezt nem győzöm mondogatni! ;)

Sajnos, nem biztos, hogy csütörtökön érkezik rész, mert a laptop elromlott, és a számítgépen 3 másik kettő emberrel osztozok, így rettenetesen kevés időre kerülök ide, - ehhez természetesen a tanulás is közre játszik - de sietek, ígérem! :) 

Hamarosan jövök xxx.

- Mit kell megmagyaráznod?

- Hallottál már a One Directionről? - nyelt nagyot. Tekintete félelmet tükrözött, idegességében pedig ökölbe szorította a kezét. Ismerős volt valahonnan a név, de hirtelen nem jutott eszembe, hogy hol hallhattam, ezért nemet intettem a fejemmel, mert úgy gondoltam, jobb, ha komolyan mindent elmond. A polcokhoz lépett és levett egy elfordított képet róla. Kezében tartva azt visszalépett hozzám és egy egyszerű mozdulattal átadta nekem. A súly hirtelen lehúzta a kezem, de megtartottam a tárgyat és megfordítottam. - A fiúkkal nem jártunk közös gimnáziumba. Az X-faktorba jelentkeztünk és együtt megalapítottuk ezt a bandát. Már 2 éve, hogy felbomlottunk, de most ismét azt szeretnék, ha megint egy csapat lennénk. 

- Miért nem mondtad el? - néztem fel a szemébe, miután jól kielemeztem a képet. Tényleg ők öten szerepeltek rajta, csak sokkal fiatalabban és a háttérben megláttam az előbb említett tehetségkutató jelét is. Bizonyára akkor készülhetett a kép, amikor egy bandává váltak. Niall kék szemei örömtől csillogtak, Harrynek még rettenetesen kisfiús arca volt, Louisra rá sem ismertem, Liam saját magához híven komolynak tűnt, Zayn pedig megpeletésemre már akkor is menőn nézett ki.

Belül keserűséget éreztem. Valahogy úgy tűnt, mintha nem bízott volna meg bennem annyira, hogy elárulja ténylegesen ki ő. Mélyet sóhajtva leült a kanapéra, én pedig egy idő után szintén mellé telepedtem. Ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem mertem előállni velük; viszont az is lehet, hogy az volt az ok, hogy képtelen voltam megszólalni. Előre dőlt és a térdére támaszkodva kinyitotta a száját, de ő sem tudott egyetlen ép szót sem kinyögni. Többször próbálkozott, mondani akart valamit, de végül csak fáradtan térdeire támasztotta a fejét is és mély lélegzetet vett. A falon pihenő óra hangos kattogással jelezte a másodpercek múlását, az inga a kis dobozban ide-oda járt és lassan kezdett az őrületbe kergetni a csend. 

- Nem bíztál meg bennem eléggé? Nem tartottál megfelelőnek arra, hogy tudjam a titkod? Miben hazudtál még? - estem Niallnek, szemeimbe pedig könnyek gyűltek. Nem voltam felkészülve arra, hogy egy ilyen esemény keresztezze a napunkat, de mégiscsak megtörtént, én pedig ismét az összeesés határán álltam. Azt hittem, hogy mellette nem lehet majd bajom; hogy az ő közelében számíthatok a legkevésbé efféle megrázkódtatásokra, mégis sikerült bebizonyítania, hogy mennyire félreismertem.

- Pont, hogy attól féltem, hogy elveszítelek! - kiáltott fel kétségbeesetten. Szemembe nézett, de én nem bírtam sokáig pillantását, így inkább a falat figyeltem. - Minden, amit mondtam igaz volt, kivéve azokat a mondatokat, amik velem voltak kapcsolatosak. 

- Szólva pont a fontos dolgokat hallgattad el előlem - sóhajtottam fáradtan és felálltam. Az ajtóhoz léptem és felkaptam a pulcsim. Nem érdekelt, hogy itt hagyom a ruháimat, minél előbb el akartam tűnni innen. 

Hangos zajjal kicsapódott a kert felőli ajtó és már azt hittem, hogy Niall ment ki, mikor meghallottam a többiek hangját, amint ki-be futkosnak, hogy behozzanak mindent kintről. Ahogy szavaikból kivettem: Londonhoz híven eleredt kint az eső. Ez a tény valahol egy kis boldogsággal töltött el, miközben szomorúan gondoltam arra, hogy most akkor mi is lesz velünk. Amikor valaki a kezét a vállamra helyezte, én megfordultam és meg sem lepődtem azon, hogy barátom vagy épp volt barátom állt előttem aggódó tekintettel. 

- Kérlek, értsd meg, hogy el akartam mondani, csak nem akartam, hogy megváltozzak a szemedben. Nem állt szándékomban semmit sem elhallgatni, de voltam olyan naiv, hogy azt hittem; híres emberként már nem fogok neked kelleni. Minden, amit a kapcsolatunkkal kapcsolatban mondtam vagy tettem igaz! Én... nem tudom mihez fogok kezdeni, ha elhagysz - magyarázkodott, de ez nálam már nem hatott. Az ítélet megszületett a fülemben, és kiabálás vagy sírás nélkül akartam ezt vele tudatni. 

- Pont most érted el azt, hogy megváltozz a szememben. Őszinte voltam veled, minden legkisebb titkomat és fájdalmamat elmondtam neked, és ezt kaptam cserébe? - emeltem fel a hangom akaratom nélkül. Az eddig háttérzajt adó pakolászás megállt; még a gyerekek is elcsendesedtek szavaim hallatán. - Én pont ebből a Niall Horanből nem kérek. Bármit elviseltem volna, bármit, hidd el nekem, de erre nem vagyok képes. Nem olyannak ismertelek meg, aki ilyet tudna tenni azért, hogy megőrizze magának a barátnőjét és a kis titkait. 

Oxigént juttattam a tüdőmbe, amíg vártam, hogy az előttem álló fiú megeméssze a hallottakat. Keze egyre jobban szorította vállamat, halkan felszisszentem a fájdalomtól, mire elkapta onnan azt. Nem bírtam megállni: muszáj volt még egyszer utoljára rápillantanom. Testtartása megrogyott, szemei fájdalmat tükröztek, arca megnyúlt. Hajában még látszottak a jelek arra utalva, hogy rengetegszer beletúrtam a mai nap folyamán; ennek ellenére nem igazította meg azt. Nadrágja a kelleténél lejjebb volt csúszva, lábai egy pillanatra mintha megrogytak volna, de a következő pillanatban ismét kitámasztotta térdhajlatát. Megnyalta ajkait, melyeket pár perccel ezelőtt még én ízlelgettem, és egy lépést tett felém. Ekkor éreztem, hogy ideje mennem, mert nem akartam még jobban összeveszni vele, már így is eléggé fájtak a dolgok. 

- Viszlát Niall - suttogtam és egy utolsó puszit nyomtam az arcára, majd kiléptem az esőbe. Éreztem, hogy figyel, de nem fordultam vissza; nem voltam rá képes. Hajamat áztatták az esőcseppek, miközben a telefonom után nyúltam és fájdalmamban azt az embert hívtam fel, akinek számát soha máskor nem tárcsáznám. - Apa, el tudnál jönni értem Niall lakásához? Köszönöm. 

Nem vártam meg válaszát, kinyomtam a készüléket és tovább sétáltam, ki a hatalmas kapun. Az ajtó hatalmas csapódással csukódott be, de mivel nem hallottam magam mögött lépteket, megkönnyebbültem. Ezek szerint elfogadta a döntésem, és nem próbált meg visszahódítani hülye indokokkal. Abban a percben utat engedtem könnyeimnek, hadd potyogjanak, hiszen senki sem látta a sötétben és az esőben.  

~Niall~

- Hol van? - szegezte nekem a hülye kérdést Louis csendesen. Társaságukban már ott ült Paul is és lehajtott fejjel hallgatta társalgásunkat. 

- Elment - suttogtam halkan, mert több hang nem jött ki a torkomon. Komolyan elhagyott és mindezt teljesen jogosan tette. Ha a helyében lettem volna, pontosan ugyanezeket vágtam volna a fejemhez. 

Szívem minden egyes dobbanása fájt, szám kiszáradt, erőm pedig hirtelen elhagyott, így a kanapéra kellett ülnöm. A csöppségek mit sem sejtve játszottak a földön, miközben a többiek mind engem vizslattak próbálva megfejteni arckifejezésem. Szinte láttam magam kívülről, ahogy szánalmasan magamba süllyedve ülök, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt, csak az a lány, aki kilépett azon az ajtón és elvitt magával minden boldogságot a házból. 

- Mi elmegyünk haza - állt fel Zayn és Louis a családjával és hozzájuk csatlakozott Paul is. Oda sem figyelve bólintottam és vártam, míg ők is távoznak a házból. 

- Holnap várok mindenkit a stúdióban délután háromkor - szól még egy utolsót Paul, és már bent sem volt. Reméltem, hogy holnap nem kell majd mennem sehová sem, de úgy tűnt, mások szerveztek nekem programot. 

Elire pillantottam, aki csak szomorúan elmosolyodott, majd ő is elbúcsúzott és Adelinet maga után húzva szintén elment. Harry és Liam maradt az egyedüli társaságom, akik tolerálták fájdalmamat és csendben maradtak. Még soha nem éreztem így magam. Olyan volt, mintha egy lándzsával átszúrták volna a szívem és benne hagyták volna, hogy had emésszen meg az érzés. Törni - zúzni akartam, ordítottam volna, de olyannyira le voltam sokkolódva, hogy még csak pislogni sem pislogtam. Ujjaim remegtek, számat egy vonallá préseltem össze miközben próbáltam visszanyelni a könnyeim; nem akartam a fiúk előtt gyengének látszani.
- Nyugodtan elmehettek a dolgotokra srácok - motyogtam halkan és próbáltam egy mosolyt csalni az arcomra, hogy lássák: megbízhatnak bennem. A vigyor negyede jött csak össze, így kezdtem kétségbeesni, hogy nem fognak magamra hagyni, de lassan felálltak.
- Ha bármire szükséged van, nyugodtan szólj - nézett rám Liam, Harry pedig biccentett egyet, jelezve, hogy rá is számíthatok.  Felvették a cipőjüket és már nem is voltak bent.
Amilyen gyorsasággal csak tudtam felpattantam és bezártam a bejárati ajtót. Hátamat nekinyomva lecsúsztam a földre és átgondoltam mindent. Nem akartam így elveszíteni, nem lehetett ennyivel vége. Azonnal megfogalmazódott a fejemben a terv, miszerint valahogy vissza fogom szerezni, és megmutatom majd neki azt az embert, akiben megbízhat, aki soha többé nem fogja megbántani.