XIX. - Nem kell senki más + 3. díj

A díjat köszönöm szépen Laura Horannek! Nagyon hálás vagyok érte :) <3

Szabályok: 

Mindekinek 11 dolgot kell írnia magáról!

Mindenkinek válaszolni kell 11 kérdésre!

11 kérdést kell feltenni a jelöltnek!

Küldd tovább 11 embernek! 

Feltett kérdések: 

Miért kezdtél el blogolni?  Szükségem volt arra, hogy valahová leírjam a fejemben megfogalmazódó gondolatokat/történeteket.

Mi leszel ha 'nagy' leszel? Még nem tudom :)

Milyen színű a szemed? Kék *.*

Szereted Ariana Grnade-t? Nem igazán tudom, mert nem annyira foglalkozom vele, mint hírességgel, így inkább nem válaszolok, mert nem lenne fair. 

Milyen nyelvet tanulsz? Angolul, de szeretnék franciául is :) 

Mi a véleményed a szellemekről? Nem tartom őket túl elképzelhetőknek. Természetesen biztos vannak valahol, de az hogy itt üljön mellettem pont egy, az számomra túl valóságtalan.

Van valamilyen fóbiád? Pók - és bogárfóbia:D

Tetszik most valaki? Igen :3

Ha valamit megváltoztatnál magadon, mi lenne? Régebben erre azt válaszoltam volna, hogy a kinézetem, de sikerült megbarátkoznom magammal, így mostanság nem gondolkozom az ilyen dolgokon :) 

Van példaképed? Igen :)

11 dolog magamról:

Már mindent leírtam az előzőkben, szinte semmi sem jut eszembe, szóval lehet, hogy nem lesz meg a 11.

Katolikus vallású vagyok.

Idén fogok bérmálkozni.

Az összes rokonom Szerbiában él.

Pécsen lakom.

11 kérdés: (másolt)

Miért kezdtél el blogolni?

Mi leszel ha 'nagy' leszel?

Milyen színű a szemed?

Szereted Ariana Grnade-t?

Milyen nyelvet tanulsz?

Mi a véleményed a szellemekről?

Van valamilyen fóbiád?

Tetszik most valaki?

Ha valamit megváltoztatnál magadon, mi lenne?

Van példaképed?

11 ember:

Most nem szeretném tovább küldeni.

És akkor itt lenne a rész. Nincs sok hozzáfűzni valóm. Remélem, hogy tetszeni fog, és bízom benne, hogy erre számítottatok. Nem mondok vele kapcsolatban semmit, csak annyit, hogy próbáltam a lehető legcukibbra megírni, remélem ez kivehető lesz. (Sajnálom, annyira le vagyok amortizálódva, hogy most nem tudok mit írni, de ígérem, hogy vasárnap jövök.)

xxx. 

Óvatosan lefektettem az ágyamra és az egyik takarót gondosan ráterítettem. Még mindig mélyen aludt, csak reménykedni mertem, hogy hamarosan felébred. Úgy döntöttem, hogy gyorsan lezuhanyozok, így azonnal a fürdő felé vettem az irányt. A meleg víz hatására kicsit kitisztult a fejem, végre képes voltam normálisan is átgondolni ezt az egészet. Szeretem őt, akkor miért nem vagyok képes beszámolni neki mindenről? Miért nem jelentem ki egyszerűen azt, hogy "én vagyok Niall Horan, a One Direction tagja"? Talán azért, mert félek attól, hogy másképp tekintene rám. Ha ezt megtudná, akkor már nem a tanárként dolgozó férfi képe jelenne meg a fejében, ha azt hallja, hogy Niall, hanem egy világsztáré. Egy szál alsónadrágban sétáltam vissza a szobába, miközben már tisztán láttam a helyzetet. Már nem aggódtam, viszont dühössé váltam, mert nem akartam, hogy ilyeneket tegyen magával. Mellé feküdtem és lassan simogatni kezdtem az arcát. Egy hajtincsét a füle mögé tűrtem, miközben szemhéja remegni kezdett, ezzel jelezve felém, hogy bármelyik pillanatban felébredhet. Felemeltem testéről a takarót és én is alá bújtam, ezzel sokkal közelebb feküdve hozzá. Ahogy felpillantottam arcára megláttam gyönyörű barna íriszeit. Tekintetébe értetlenség ült ki, és fel szeretett volna kelni, de én visszanyomtam fekvő pozícióba. Végignézett a szobán, majd rajtam és kissé elpirult. 

- Hogy kerültem ide? - érdeklődött csendesen. Hangját még nem találta meg, ezért rekedten beszélt. - Az utolsó, amire emlékszem, hogy...

- Mi történt veled, Winter? Miért nem beszéltél nekem a rohamaidról? Vagy Lin hazudott? - szólaltam meg, miután látványosan elakadt. Eddig a mennyezeten tartott szemét most rám emelte, bocsánatot kérve nézett rám. 

- Nem lehetne, hogy csak elfelejtjük az egészet? 

- Nem tudok mindent kitörölni a memóriámból Winter. Ezt pedig szó szerint nem akarom. Olyan állapotban láttalak, amit soha nem fogok kiverni a fejemből, szóval mi váltotta ki nálad ezt a cselekedetet?
- Először kérek egy fájdalom csillapítót - ült fel ismét, de már nem akadályoztam meg benne. Kimásztam az ágyból és úgy vártam meg, hogy maga is így cselekedjen, de sehogy sem tudta rávenni magát.
Egyszerűen lefagyott, miközben egyre csak engem bámult. Többször is végigvezette tekintetét rajtam és nekem ekkor esett le, hogy egy alsógatyában állok előtte. Vörös arcát látva mélyet sóhajtottam és felvettem egy nadrágot, majd hozzá lépve szinte kirántottam az ágyamból. Kezeit mellkasomra csúsztatva próbálta megtalálni az egyensúlyát, miközben én arcát figyeltem. Még mindig piros volt, de nem tartottam elégnek. Felemelve állát egy hosszas csókot nyomtam szájára és próbáltam levenni lábáról. Egész nap annyira hiányzott, hogy most mikor hajamba túrva elmélyítette csókunkat, szinte megremegtem. Még soha nem éreztem senki iránt sem ilyet.
- Azt hiszem, hogy már nem is kell az a gyógyszer. A fejem kezd kiállni - suttogta ajkaimra és újra lecsapott volna rájuk, de most nem engedtem neki. Megragadva kezét magammal húztam a konyhába és egy pohár víz mellett elé tettem a kért tablettát is. - Ahogy látom komolyan kíváncsi vagy.
- Eléggé érdekel, ahhoz hogy ne hagyjam, hogy behúzz a csőbe. Szóval, kezdheted a mai nap elején - néztem rá kimérten. Direkt nem voltam vele közvetlen, mert tudtam, hogy akkor semmit sem fog elmondani, pedig én csak úgy tudtam rajta segíteni, ha kitálal.
- Mindenki rájött arra, hogy mi ketten együtt vagyunk. Hogy hogyan, azt ne kérdezd, mert erre még én sem jöttem rá, de tudják és ez a lényeg. Ebből következik az, hogy a második óra végéig annyiszor megaláztak, hogy ismét rám tört egy olyan roham, ami mostanában nem is jelentkezett nálam. Niall azt mondták, hogy én kitaláltam dolgokat azért, hogy megszerezzelek magamnak. Olyanokat hallottam, hogy ezért most földbe fognak tiporni, én pedig összeroppantam. A WC-be menekültem és elővettem a pont ilyen helyzetekre tartogatott doboz cigarettámat és igen! A felét elszívtam - gyűltek ismét könnyek a szemébe.
Kezemmel megragadtam az övét és magamhoz rántva szorosan megöleltem. Csendesen vállamba zokogott, könnyei égették bőröm. Nem akartam, hogy sírjon, boldoggá akartam tenni, erre most mégis azért teszi azt, mert nem nézték jó szemmel a kortársai, hogy velem jár.
- Azt mondták, hogy akkor is el fognak venni tőlem, mert nem érdemellek meg. Egy hazug libának tartottak - üvöltött fejét a nyakamba fúrva és kezét ökölbe szorította.
- Nekem nem kell senki más. Nem fogsz elveszíteni - toltam el magamtól, hogy szemébe nézhessek. Arca kezeim között pihent, könnyei patakzottak. Olyan összetörtnek és gyámoltalannak tűnt. Hogyan is tudnám nem szeretni őt? Hogy lennék képes megbántani azzal, hogy elmondom neki a múltam? Miért kéne csalódnia bennem, amikor mindenki más megteszi ezt helyettem. - Messze felettem állsz Winter.
- Sokkal jobb ember vagy nálam - suttogta remegve. Fejemet megráztam, jelezve egyet nem értésemet, hüvelykujjaimmal letöröltem könnyeit, így azok már az én ujjaimat áztatták.
Az egyik pillanatban még lefelé konyultak ajkai, a másikban pedig már enyémekre helyezte azokat. Kezeimet lecsúsztattam derekára és közel vontam magamhoz. Még mindig remegő kezét a nyakamra simította, mellkasunkat összenyomva. Éreztem, hogy hogy dübörög szíve, azt is, hogy milyen gyorsan veszi a levegőt. Fejemben visszhangzottak utolsó szavai a csók előtt és én nem tudtam elhinni, hogy szemében ennyire jó ember legyek, hiszen becsapom, az ég szerelmére! Bár ő ezt nem tudja. Viszont Eloise és Adeline igen, és ők nem nézik túl jó szemmel ezt az egészet. Ennek ellenére táplálnak felém annyi bizalmat, hogy nem árulnak el, csak csendesen figyelnek engem azt várva, hogy végre legyen egy olyan megnyilvánulásom, amikor mindent elmondok. És van még egy ember, aki szintén ezt várja. Winter apja. Hiszen, mint azt a kórházban is megmondtam neki, teljesen biztos, hogy Wi nem fog elhagyni, ha tőle tudja meg az igazságot, mert akkor lenne annyi mentségem, hogy el akartam mondani, csak az apja megelőzött.
Feneke alá nyúlva megemeltem és próbáltam száműzni a gondolatokat a fejemből, miközben már csak csendesen öleltük egymást. Pulzusom még mindig szapora volt, de ez egy cseppet sem zavart. Pillanatnyilag csak az érdekelt, hogy olyan szorosan tartsam karjaim között, hogy érezze: soha többé nem kell semmitől sem tartania, mert itt vagyok neki. Ki akartam mondani azt a bizonyos szót, de féltem. Féltem attól, hogy esetleg túlságosan is korán van még és nem nézné jó szemmel. Féltem, hogy nem fogja viszonozni, hogy megijed és elmegy, mert túlságosan ragaszkodónak tart. Nyakába temetve a fejem beszívtam isteni illatát és lehunytam a szemem. Örökre így akartam maradni, őt ölelve, de sajnos mennie kellett, hogy előkészüljön a ma esti bulira, pedig most semmi pénzért sem mentem volna el oda. Nem hiányzott, nem tudtam, hogy mit fognak reagálni a meghívottak, ha betoppanok. Nem akartam még nagyobb megrázkódtatásnak kitenni Őt.

~Winter~

Jól esett ölelése. Karjaiban megnyugodtam és rájöttem, hogy kár volt ezt tennem. Hülye voltam, hogy megint utat engedtem a fiatalabb énemnek, és nem tudtam kezelni. Nem kellett volna ezt tennem és máris jobb lenne minden. Ez az egész 5 évvel ezelőtt kezdődött. A 15. születésnapomon apám mindent elrontott, csak azért, mert nem tetszett a póni (!), amit direkt nekem rendeltek. Mindezt azzal magyaráztam, hogy nem vagyok már 5 éves, és ekkor robbant. Mindenkit haza küldött, de ők természetesen csak nevettek az egészen, engem pedig bezárt a szobámba, szó szerint. Másnap az iskola ki volt plakátozva az én képemmel, amint a lovacska mellett állok. Akkor aláztak meg először, de sokkal jobban, mint most. Még a tanárok közül is sokan nevettek rajtam. Hazamenve felborítottam az egész szobámat, mindent eltörtem, amit lehetett és a romok közé leülve zokogtam.
Ahogy most eszembe jutott az emlék megráztam a fejem és tovább kutattam a szekrényembe valami viselhetőt keresve. Le akartam nyűgözni mindenkit, megmutatva, hogy igenis megérdemlek mindent, ami nekem megadatott. Szemem sarkából láttam, hogy valaki belép a helyiségbe a nyitott ajtón keresztül, így felegyenesedtem és érdeklődve tekintettem a felém közeledő Louisra, aki természetesen már itt volt. Niall is lent ügyködött, hogy összehozzák a díszletet, így meg sem lepődtem azon, hogy valamelyik fiú betévedt hozzám.
- Gyere, szeretnénk bemutatni neked valakit - mosolygott rám kedvesen, én pedig azonnal utána indultam. Ha mondanom kéne egy embert Niall baráti társaságából, akit rettenetesen megkedveltem, az biztosan Louis lenne. Olyan, mintha már ezer éve ismerném, képesek vagyunk bármiről beszélni, ha egyszer már találkozunk. Ő az az ember, akit talán a legjobb barátomnak is mondhatnék, ha egy idősek lennénk, pedig nem vagyunk. Ő 29, amíg én csak 20 vagyok, így ez természetesen lehetetlen lenne. - Winter bemutatom neked Zayn feleségét, Perriet - állt meg a nappali közepén a szőke lányra mutatva, akinek hatalmas mosoly húzódott ajkain. Gyönyörű volt, sokkal szebb, mint én, és boldogsága rám is átragadt.
Egy ölelésben részesítve üdvözölt, én pedig először nem értettem közvetlenségét, de utána rájöttem, hogy biztosan csak kedves akar lenni. Mindenki körülöttünk termett, megpillantottam Eleanort is, amint egy kislány kezét fogva mosolyog ránk. Miután Perrie elengedett odaléptem a félénk lányhoz és elé guggoltam. Bátorítóan rámosolyogtam, mire ő nagyjából előbújt, de még mindig szorosan fogta az anyukája kezét.
- Én Winter vagyok, anyukád új ismerőse - nyújtottam felé kezemet, ő pedig némi gondolkodás után beletette a sajátját. Halvány vigyor jelent meg arcán és úgy tűnt, hogy felbátorodott, mert elengedte Eleanor kezét és azt is az enyémbe helyezte. - Téged hogy hívnak?
- Carmen - szólalt meg vékonyka hangján. - És ennyi éves vagyok! - mutatta fel 3 ujját, amit jól megmosolyogtam. Egyáltalán nem néztem többnek, sőt, biztos voltam benne, hogy ennyi idős lehet.
A következő pillanatban még közelebb lépett hozzám és karjait a nyakamba vetve megölelt. Én is visszaöleltem és mosolyogva néztem fel Eleanorra, miközben szorosabbra fogtam a kislányt és felálltam vele. Ő még jobban kezdett csimpaszkodni belém, észrevéve, hogy emelkedünk, de nem félt, csupán csak nem akart leesni. Oldalamra helyeztem és egyik kezemmel elengedtem őt, hogy meg tudjam igazítani felcsúszott pólóját.
- Niall bácsi! - tárta szét kezeit a csöppség, amikor meglátta mellettem előbukkanni barátomat. Niall közelebb lépett a kislányhoz és egy hatalmas puszit nyomott az arcára, miközben keze a derekamra siklott. Boldogan néztem kék szemeibe, miután nekem is adott a homlokomra egy csókot. - Niall bácsi, Winter néni! Ti szeretitek egymást! - csapta össze kezeit Carmen, miközben hangosan kiabálta megállapítását. A kislányra nézve elmosolyodtam, hiszen örült. Szemei csillogtak, apró fogai megmutatkoztak, ahogy vigyorgott.
- Így van - helyeseltem, miközben ismét a felsőjét igazítottam meg, de közben Louis kivette őt a kezemből. Niall még mindig a derekamat karolta, csak közelebb húzódott, hogy csak rá tudjak figyelni, senki másra. - Milyen jól érzi, nem? - néztem szemeibe, amik engem vizslattak.
- De - mosolyodott el, miközben megpuszilta a homlokom. És ez pont így volt jó. Ide illett és ezzel talán sokkal jobban kifejezte azt, amit Carmen megállapított.