XIII. - Mi van Winterrel?

MEGLEPII! :)
A két plusz feliratkozónak és az 1900+ kattintásnak köszönhetően gondoltam megérdemlitek a részt két nappal előbb. (Nem tudom, hogy most akkor csütörtökön vagy pénteken fog-e jönni a rész, de igyekszem:3) Szóval remélem örültök, még annak ellenére is, hogy a rész megint megkavar mindent egy kicsit, de ígérhetem, hogy lassan elérünk a történet ahhoz a részéhez, hogy "minden rendben" lesz.
Hamarosan ismét jelentkezem, addig is köszönök mindent :) xxx.

~Niall~

Reggel az első utam rögtön az igazgatói irodába vezetett, mert el kellett mondanom mindent, hiszen ezt azért nem tarthatom titokban. Még alig voltak az egyetem környékén és a tanáriban is csak pár kollégám itta a reggeli kávéját, így tudtam, hogy sokkal előbb jöttem ma, mint gondoltam. Hangosan kopogtam az ajtón, melyre ki lett írva az "Igazgatói" jelzés. 

- Szabad! - kiabált ki bentről a főnököm, mire vettem egy nagy levegőt és beléptem. Tekintetével engem vizsgálgatott és nem értette, hogy mégis mit keresek ott bent. - Miben segíthetek Mr. Horan? - tudakolta letolva az orrára a szemüvegét, melyet csak közelre használ. 

- Igazából a múltkori beszélgetésünkről lenne szó - ültem le a vele szemben lévő székbe és miután kényelembe helyeztem magam tovább folytattam. - Sajnos túl léptem a határt és ez már nem visszafordítható. Valami olyat érzek Winter iránt, ami számomra jó és úgy vélem, hogy neki sem árt. Nem vagyok még biztos az érzéseimben, de tudtam, hogy jelentenem kell, ezért jöttem a mai reggelen azonnal önhöz. Vállalom a következményeket és ha kell már most távozom - néztem a fiatal hölgy szemébe, mire ő fáradtan hátradőlt a saját ülőhelyén és az esélyeket latolgatta magában. Tekintete hol rajtam volt, hol pedig a szoba egyik szegletét térképezte fel, végül felállt és a falhoz lépve eligazította az egyik képet, mely ferdén állt. 

- Nem bánom, maradhat, de nem tudódhat ki a dolog, érti? - szólalt meg végül, az én arcomra pedig azonnal egy hálálkodó mosoly ült ki. Sikerült! Vigyorogva bólintottam és megköszöntem a dolgot, majd kimentem, hogy felkészüljek az első órámra, ami Winterékkel lesz.
Minden kollégám értetlen arccal bámult rám mikor ezer wattos mosolyt küldve kiléptem az igazgatóiból. Gondolom azt hihették, hogy kaptam a fejemre valamiért, pedig ez egyszer tévedtek. Fütyörészve intettem azoknak az embereknek, akikkel ma még nem találkoztam miközben az asztalomhoz léptem és felkaptam a kávémat valamint az irodalom cuccomat és kimentem a tanáriból. A terem felé vettem az irányt és reméltem, hogy Wi direkt be jött ma előbb, de mikor megláttam, hogy a terem még üres kissé elszontyolodtam. A zsebem rezgésére kaptam fel a fejem, ami jelezte, hogy SMS-em érkezett. Arcomra visszatért a boldog mosoly mikor megpillantottam az Ő nevét a képernyőn, de a leírtak már nem voltak olyan jók. "Ma nem jövök. Ne keress! Wi" Azonnal benyomtam a hívás gombot, de egy idegesítő idegen női hang szólt bele, miszerint az illető nem elérhető. Mit sem törődve az idővel kirohantam az épület elé, ahol rögtön megláttam Eloiset és Lint, akik épp ide tartottak. Eléjük rohantam és megláttam arcukon azt a fájdalmas kifejezést, mely nem jelentett jót számomra.
- Mi van Winterrel? - kiáltottam rájuk, pedig nem akartam csak felment bennem a pumpa. Ki tudja mit művelt vele az a szemét állat!
- Ma nem jön, és talán még holnap sem - motyogta Lin miközben szája megremegett ezzel jelezve, hogy visszatartja a sírást. Eli nem emelte fel a fejét csak a cipője orrát bámulta, pedig tudtam, hogy ő sokkal több dologba be van avatva, mint Adeline.
- Eli? Kérlek, mond el amit tudsz! - ragadtam meg a két vállát és egy kicsit megráztam őt. - Mi történt Winterrel? - csuklott el a hangom, mert nem tudtam belegondolni, hogy mi lehet, ha még ő is le van teljesen lombozva.
- Apa túl ment minden határon. A nővérem... a nővérem a sürgősségin van.. - nyökögte, majd Linhez bújt és a vállára hajtott fejjel hangosan felzokogott.
A levegő megállt bennem, nem tudtam megmozdulni. Tekintetem az üres utcát térképezte fel, miközben hallottam a fülemben a szívem heves dobogását. Mit tehetett vele? Miért nem hívott fel? Biztos miattam bántotta...nem kellett volna megcsókolnom, jobb lett volna ha távol tartom magam tőle. A lányok megragadták a kezemet és beráncigáltak az épületbe, mert eleredt az eső, de be is csengettek, nekem pedig órát kellett volna tartanom. Tekintetemmel a sorokat pásztáztam, de az agyam ki volt kapcsolva, mert még mindig nem tudtam elhinni, hogy ekkora baj történt és nekem itt kell maradnom tanítani, miközben ő kitudja melyik kórházi ágyon fekve próbál ismét talpra állni. Linnel találkozott a tekintetünk, aki nyugodtan bólintott egyet, mire én felfogtam a dolgot és kimentem egyenesen be az igazgatónőhöz. Meghallgatott és tudta, hogy ha most nem enged el akkor hiába fogok itt maradni, mert nem tudok, majd tanítani, amíg nem tudom, hogy hogy van Winter. Idegesen, de elengedett és azonnal beküldette az órára az egyik kollégámat, akinek most lyukas órája volt. Felkaptam a zakómat és a táskámat és már mentem volna, mikor egy hang megállított a folyosón.
- A Beaumont Streeti kórházban van - közölte velem Eloise még mindig könnyezve, majd visszament a termébe. Hogy honnan tudta, hogy a nővéréhez megyek? Fogalmam sincs, lehet, hogy Adeline értesítette.
Gyorsan odaértem a kórházhoz köszönhetően annak, hogy úgy nyomtam a gázt, mintha az életem függne tőle. Jó pár piroson átmentem, de most cseppet sem érdekelt az a pár büntetés, amit biztosan kiszabnak majd rám. Leparkoltam az épület előtt és sietve bementem, majd a recepción akartam érdeklődni Winter után, de megláttam az anyját kint ülni az egyik széken. Felé vettem az irányt, de azonnal rosszra gondoltam, amikor feltűnt, hogy zokog.
- Hogy van Winter? - ültem le mellé, mire felém kapta a fejét és egy percig gondolkodott rajta, hogy én pontosan ki is vagyok, de után beugrott neki.
- Kómában van. Az apja meglökte és ő úgy esett el, hogy a fejét bevágta az üvegasztal sarkába, mely szépen betörte a koponyáját. Éjszaka meg is műtötték - közölte velem, miközben próbálta összeszedni magát. Tekintetemből kiolvashatta, hogy mennyire rémült vagyok, talán ezért is kérdezett rá a dologra, amire nem számítottam. - Szereted őt?
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy erre mit is kéne most válaszolnom, hiszen nem beszéltünk róla Wivel, viszont belül tudtam, hogy igen. Hogy ő az a lány, akiben hiába vannak hibák tökéletes számomra és talán a sors rendelte el, hogy a banda feloszlása miatt találkozzunk. Mrs. Spoon szemébe nézve latolgattam a válaszokat, pedig ki akartam mondani hirtelen mindent. Azt, hogy imádom, amikor nevet, mert az olyan szívmelengető. Imádom, hogy vannak céljai és azáltal egy elszánt lánnyal van dolgom. Azt is meg szerettem volna említeni, hogy utálom, amikor sír és legszívesebben óvnám mindenkitől, mint egy gyémántot, ami igen ritka.
- Azt hiszem igen - közöltem végül egy mély levegővétel közepette. Tudtam, hogy jól cselekedtem és talán ezért is éreztem egy kicsit jobban magam.
- Akkor menj be hozzá. Én is csak azért vagyok itt kint, mert a doktor kihívott és nem tudtam utána visszamenni, viszont lehet, hogy nálad majd felébred - tette kezét az enyémre a megtört nő, én pedig halvány mosollyal az arcomon hálás pillantásokat küldtem felé, miközben felálltam és kinyitottam az ajtót.
Fülemet megcsapta a gépek pittyegő zaja, mely Winter szívének dobogását utánozta eltorzítva, miközben beléptem az elég sötét helységbe. Tekintetem az ágyra siklott, ahol megpillantottam őt, amint édesen alszik. Leültem az ágy mellé húzott székre és onnan néztem őt. Nem egy cső állt ki belőle és lélegeztetőre volt kapcsolva, de most is gyönyörű volt, mint mindig. Megfogtam a kezét és ráhajtottam a fejem. Nem akartam elhinni, hogy ez pont vele történik. Hogy egy ilyen kedves lánynak, ilyen szörnyű apja legyen, hogy képes még kórházba is juttatni őt.
- Winter, remélem hallasz engem - kezdtem beszélni hozzá, miután egy puszit nyomtam a kézfejére. - Én vagyok az, Niall. A húgod és Lin mesélte, hogy mi történt, én pedig ott hagytam mindent és eljöttem ide hozzád. Kérlek, ébredj fel! Nyisd ki a szemed, hogy te is láthasd, hogy itt vagyok - felemelkedtem és egy óvatos puszit nyomtam a homlokára, viszont ő nem reagált. Továbbra is egyenletesen vette a levegőt, és úgy tűnt, mintha csak aludna, olyan mélyen, hogy még az én hangomra sem ébred fel. Tekintetemmel továbbra is arcát figyeltem és minden egyes rezzenésére felkaptam a fejem.
Egy időre kiküldött az orvos, hogy elvégezzék a rutin vizsgálatokat, így én addig elmentem venni magamnak valami ennivalót a büfében. Már fél körül járt, én meg még nem ettem semmit ezért is döntöttem úgy, hogy most bármennyire is félek otthagyni őt, muszáj. Egy kávét is kértem az idős nénitől, aki mosolyogva nyújtotta át a rendelésem miközben kifizettem azt. Egy apró csokit nyomott a kezembe és nem engedte, hogy visszaadjam, mert addigra már az egyik másik vevővel foglalkozott. Egy mosolyt küldtem felé köszönésképp, majd felsiettem az emeletre, hogy ismét Wi mellé ülhessek, viszont az anyját nem találtam kint a folyosón. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, mikor megütötte a fülem Winter hangja, amint az anyjához beszél. Szíve, heves dobogásba kezdett és bár azonnal a karjaim közé akartam venni, most tudtam, hogy jobb ha magára hagyom az anyjával. Épphogy leültem az egyik fém székre és kinyitottam a szendvicsemet, Mrs. Spoon kilépett és intett, hogy menjek be nyugodtan. Mosolyogva felé nyújtottam a kicsi csokit és a kávét, melyet hálásan elfogadott. Halk léptekkel mentem be a szobába, ahol immár égett az egyik lámpa ezzel láttatva az ágyban lassan már ülőpozícióban lévő Wintert. Éreztem, ahogy tekintetével végigmér miközben mellé telepedek a székre. Nem tudtam mit mondani és pillanatnyilag zavaromban a szendvicsemmel foglalkoztam, hátha így el tudom kerülni a beszélgetést egy kicsit. Soha nem állt elő még olyan helyzet, hogy nem tudtam volna mit mondani, pedig már rengeteg barátnőm volt. Igaz mind csak azért kellett, hogy legyen valakim, mert a fiúk nélkül túlságosan egyedül éreztem magam. A szüleim emiatt  néha jól le is csesztek, mert természetesen az újságok miatt tudtak a lányokról, akikkel összefeküdtem olykor. Viszont Winter más. Benne egy olyan személyre leltem rá, akivel még soha sem találkoztam, talán ezért is volt nehéz kinyögnöm bármit is.
- Aggódtam - szólaltam meg végül miközben elhelyeztem a maradékot a kis asztalon, mert nem voltam már elég éhes ahhoz, hogy az egészet legyűrjem. Tekintetemet végigfuttattam a lányon, aki gyönyörű barna szemével egyenesen az enyémbe nézett. Íriszei kissé csillogtak is, gondolom attól, amit mondtam neki.  - Eloise és Lin mondta, hogy mi történt, én pedig ide jöttem. Az egyetemen helyettesítenek engem és tudom, hogy most rettenetesen mérges leszel rám, mert ott mertem hagyni az egészet.. - magyarázkodtam a kezeimet bámulva, de a következő pillanatban Wintert találtam a karjaim között, amint hozzám bújik, mint egy gyámoltalan kiscica.
- Köszönöm - suttogta a fülembe miközben én is köré fontam karjaim és szorosabbra vettem az ölelésünket. Hajának epres illata bekúszott az orromba annak ellenére, hogy majdnem a fél feje be volt kötve.
Kezeim a hátán vándoroltak fel-le ezzel kissé ellazítva feszes izmait. Ellazult kezeim között, amit onnan tudtam, hogy már nem szorított annyira. Szívem hevesen dübörgött, csodálkoztam, hogy ezt ő nem vette észre, hiszen olyan hangos volt. Óvatosan visszafektettem az ágyra, mert tudtam, hogy nem szabad neki sokáig fent lenni. El akartam húzódni, hogy had aludjon, de nem engedett el, sőt, odébb csúszott, hogy én is oda férjek mellé. Óvatosan felfeküdtem én is az ágyra, de a takaró alá nem bújtam be, mert utcai ruha volt rajtam és nem tartottam túl higiénikusnak a dolgot.
- Ígérj meg valamit - suttogta csendesen miközben egyenesen szemeimbe nézett. Kérése váratlanul ért, de annál érdeklődőbben hallgattam következő szavait. - Soha ne hagyj el - gyűltek szemeibe könnyek, miközben felemelte a kisujját és felém tartotta. Egy puszit adtam a homlokára miközben ujja köré tekertem a sajátomat ezzel megígérve neki a dolgot.
- Nem foglak, megígérem - suttogtam neki miközben a fejét a mellkasomba temette és átölelt. Eligazítottam a hátán a takarót és ismét azt kezdtem simogatni, mikor nyílt az ajtó és a húga valamint Lin lépett be. Elmosolyodtak, mikor megláttak minket, de Winter is feleszmélt és odaintette magához a két lányt.
Mindkettejüket jól megszorongatta, mintha már ezer éve nem találkoztak volna. Örültem neki, hogy mindent tisztázott a lányokkal, mert tudtam, hogy mostanában nagyon elhanyagolta őket. Túl zaklatott volt ahhoz, hogy a húgára vagy a barátnőire pocsékolja az idejét, így is csodálkoztam mikor velem volt, de ennek ellenére, most látom, hogy ismét minden rendben. Tudtam, hogy ez abba került, hogy mindent bevalljon nekik, még minket is, de nem érdekelt, hiszen így legalább ismét boldog. Miközben Lin valami vicceset mesélt a barátnőjének, Elivel összenéztünk és láttam rajta, hogy rettenetesen örül és szinte biztos voltam benne, hogy annak, hogy így látott minket a nővérével.
- Ne merd megbántani! - tátogta felém, mire csak elmosolyodtam, majd figyelmemet ismét Winter felé fordítottam, aki valamit nagyon magyarázott nekem. Az élet egy pillanat alatt visszatért belé, aminek rettenetesen örültem, mert sokkal jobb volt őt így látni. Ajkai egy ívet formáltak, miközben szélesen elmosolyodott, szemei pedig csillogtak. Soha nem láttam még ilyennek, mert mióta ismerem mindig rossz kedve volt és befelé volt fordulva.
A következő pillanatban ismét társaságunk érkezett, hiszen Wi anyja lépett be a kórterembe nyomában Mr. Spoonnal, aki amint meglátott engem a lánya mellett feküdni úgy nézett rám, mintha én lettem volna az első számú közellenség az egész világon. Megfogtam Winter kezét, mert éreztem, hogy kissé megfeszül az apja jelenlétének láttán és összekulcsoltam ujjainkat. Bíztató pillantást vetettem felé miközben megszorítottam egy kicsit a kezét. Mosolya azonnal előbukkant és tudtam, hogy kissé megnyugodott, de ennek ellenére abban is teljesen biztos voltam, hogy engem jobban félt, mint a saját testi épségét. Tekintetem ismét az apjára vezettem és bátran álltam a tekintetét, miközben beállt a csend. Senki sem szólalt meg és szinte érezhető volt a vibráló feszültség a férfi és köztem. Pillanatnyilag még Winter közelébe sem engedtem volna, azok után, amiket tett vele.
- Winter, drágám jól vagy? - érdeklődött Mrs. Spoon megtörve a csendet és közelebb jött hozzánk. Kezével végigsimított a mellettem fekvő lány homlokán, majd egy puszit nyomott rá. Mikor rám pillantott elmosolyodott és egy biztató pillantást küldött felém. Összekulcsolt ujjainkra tévedt a tekintetem, miközben Eloise elrohant, mert találkozója volt Harryvel. Lin leült a székre és beszélgetésbe elegyedett Winterrel miközben én továbbra is úgy figyeltem Mr. Spoon minden tettét, mint egy vadász kopó. Képes lettem volna bármelyik pillanatban ráugrani.
- Horan, gyere! - szólalt meg erőteljes hangon és még az ajtót is kinyitotta nekem, ezzel bizonyítva, hogy igenis komolyan gondolta, hogy most vele kell mennem. Felemelkedtem az ágyról, de Winter keze még mindig az enyémet szorította és kétségbeesetten kémlelt engem.
- Nem lesz semmi baj, mindjárt jövök - hajoltam vissza hozzá és egy apró puszit nyomtam a szája szélére. Nem akartam a szájára, mert tudtam, hogy figyelnek minket és nem voltam még biztos Wi érzéseiben, annak ellenére, hogy a tegnapi csókunk nagyon is arról árulkodott, hogy van valami közöttünk. Lassan elengedte a kezem, én pedig elindultam a férfi után, pedig magam is féltem egy kicsit, de rájöttem, hogy egy kórházban talán csak nem kezdene ki velem, hiszen mégis csak emberek között vagyunk!
Becsuktam magam mögött az ajtót és az egyre távolodó alakot követtem egészen ki a parkolóba, annak is a legeldugottabb részébe. Nem ijedtem meg, bátran álltam a tekintetét, mikor hátra pillantott, hogy megnézze tényleg ott vagyok-e. Az egyik fa tövében megállt és felém fordulva összefonta a kezét a mellkasa előtt. Ez semmi jót nem jelentett számomra, de még ekkor is kiálltam amellett, hogy semmi olyan nem fog történni, ami miatt Winter aggódott.