Sziasztok!:)
Megérkeztem a negyedik résszel, remélem eddig mindenkinek tetszik a történet, hiszen számomra az a legfontosabb. Köszönöm, hogy olvastok és a részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy itt már azért jobban láthatóak lesznek a problémák és a dolgok, amik miatt Wi nem él olyan nagyon jó életet.
Hamarosan jelentkezem xxx.
A szobámban szinte mindent áttúrtam, hogy megtaláljam a tökéletes ruhákat, amik nagy nehezen meg is kerültek. Egy zöld ruhát vettem fel egy szintén ilyen színű magassarkúval. Körmeimet is zöldre festettem csak, hogy minden passzoljon, majd bevonultam a fürdőbe, hogy elkészítsem a hajam és a sminkem. Úgy éreztem, hogy különleges alkalom, hogy Mr. Parker nálunk „vacsorázik”, így nagyon szépen akartam festeni. Szemhéjamat az arany és a sárga árnyalataival vontam be, miközben számra vörös rúzst kentem csak, hogy megvadítsa a kinézetem. Hajamba egy díszt tekertem és már lent is voltam a konyhában, ahol beszélgetés csapta meg a fülem, így tudtam egyik vendégünk már meg is érkezett. Lassan besétáltam a helyiségbe és örömmel láttam, hogy volt és szeretett irodalom tanárom diskurál apámmal.
- Jó napot, Mr. Parker!
- üdvözöltem kedvesen a már idős férfit, aki hangom hallatára
elmosolyodott és magához vont, hogy adhasson két puszit az
arcomra. - Hogy tetszik lenni?
- Jól vagyok kincsem,
bár bevallom hiányzik a nyüzsgés, ami eddig az életem része
volt – válaszolt mély, öreges hangján én pedig jobban
szemügyre vettem a már jó ideje nem látott tanárt. Felszedett jó
pár kilót, több ráncot találtam arcán, kezén kirajzolódtak az
erei és néha-néha észrevettem, hogy remegnek az ujjai, ami már
az idős kor velejárója. Vastag lencsés szemüvege az orrára volt
csúsztatva, úgy nézett rám, de öregségének ellenére szeme még
mindig csillogott.
A csengő zaja zavarta
meg elmélkedésemet, és az, hogy anya rám szólt: nyissak ajtót.
Mélyet sóhajtva kértem elnézést a tanár úrtól és elindultam
a bejárat felé, de addigra a kint álló türelmetlen vendég
ráragadt a gombra és már ez eleve feldühített. Mikor odaértem
az ajtóhoz azonnal kinyitottam azt, és meglepetten vettem észre,
hogy egy olyan ember érkezett hozzánk, akinek semmi keresni valója
nem lenne itt. Értetlenül néztem végig a férfi szövetkabátot
viselő, szőke hajú tanáron, aki mosolyogva köszöntött. Én
csak morogtam felé valamit és már félre is álltam, hogy be
tudjon jönni. Miközben nyitva volt az ajtó megcsapott a hideg
levegő és hallottam, ahogy az eső elered. Jó ki idő van kint, az
tuti!
- Á, ön biztos Mr.
Horan, a lányaim új irodalom tanára! - Apa lépett közénk,
megszakítva a kialakult kínos csendet és egy erős „én vagyok
az úr a házban!” kézfogással köszöntötte az új jövevényt.
- Ön meglehetősen fiatal tanárnak, nemde?
- De igen uram, és kérem
nyugodtan hívjon csak Niallnek. Elvégre ön az idősebb!
- Milyen figyelmes! Úgy
látszik nem csak a szorgalmat és az okosságot öntötték beléd,
hanem a tiszteletet is. Örülök, hogy találkozhattunk Niall fiam,
de gyere csak beljebb, van számodra egy meglepetésünk!
Mr. Horan és apa
bementek a nappaliba én pedig a még mellettem álló anya felé
fordultam kérdőn, mire ő elmondta, hogy Eloise hívta meg őt ide,
a szüleim parancsára, mert Mr. Parker találkozni szeretett volna a
tanárral. Hirtelen elképzeltem Elit, amint megkéri Mr. Horant,
hogy jöjjön el hozzánk egy vacsorára. Minden bizonnyal így
történhetett:
Eli
félénken odasétál a tanári asztalhoz óra után és egyet
köhögve hívja fel magára a figyelmet. A tanár azonnal ránéz,
mire ő nagy nehezen megszólal, hiszen teljesen el van
bűvölve a férfi szemeitől:
- Mr. Horan, a szüleim
meg szeretnék önt hívni ma estére egy vacsorára, el tetszik
jönni? - Hangja biztos remegett és még azt is el tudom képzelni
róla, hogy ebbe az egy mondatba belepirul. A tanár persze
értetlenül tekint rá, hiszen nem tudja miért kéne részt vennie
egy efféle vacsorán. Mivel Eloisenak megtiltották, hogy elárulja
a titkot elkezd valamit hebegni-habogni csak azért, hogy kimentse
magát, majd mikor Horan úr rábólint a dologra azonnal elhúzza a
csíkot.
Megmosolyogtam
gondolatomat, majd csatlakoztam a már az asztalnál ülő beszélgető
társasághoz. Mázlimra jó messze kerültem a számomra
ellenszenves tanártól, de mégis annyira közel vagyok, hogy
beszélgetésük minden egyes szavát hallom. Szó van az elvégzett
iskoláiról, gyerekkoráról, arról, hogy van-e családja, és
ennél a pontnál Eli feltűnően fülelni kezd.
- Van egy barátnőm, de
nem hinném, hogy komoly a dolog. Fiatal vagyok még, inkább a
jövőmre koncentrálok, mint a lányokra – jelenti ki bölcsen
Niall – ha nem hallja csak tegezhetem már! –, majd tovább mesél
élete minden olyan pontjáról, ami érdekli Mr. Parkert.
Anyáék is érdeklődve
hallgatják a sztorikat és néha közbe szólnak, ha nekik is
eszükbe jut valami oda kapcsolódó történet vagy velünk – a
gyerekeikkel – vagy a saját életükkel kapcsolatban. A
beszélgetés további részét nem is figyelem, egyre csak a velem
szemben helyet foglaló órát lesem, hogy el tudjak már szabadulni
innen. Egy jó kis szökési terv jutott eszembe, például
bejelenthetném, hogy Linnel találkozom, azt biztosan elhinnék, de
végül nem megyek sehová, mert felkelti az érdeklődésem egy
csomó doboz melyet az egyik sarokban látok meg. Eddig észre sem
vettem őket, talán azért, mert mióta itt élünk a nappalin semmi
sem változott. Középen egy kanapé áll két oldalán egy-egy
fotellal, melyek körbe ölelik a kicsi üveglapos asztalt. Az ülő
alkalmatosságokkal szemben megtalálható a plazma tévénk, melyet
akár innen is nézni tudnék, hiszen a nappalink és az ebédlőnk
egybe van nyitva. A falak mentén szekrények, polcok állnak,
melyeken könyvek, CD-k, képek és további kacatok foglalnak
helyet, de az a pár doboz jól kilóg a sorból. Talán a vacsora
alatt először, de megszólalok, mire mindenki hirtelen elhallgat és
felém kapja a fejét.
- Mik azok a dobozok ott
a sarokban?
- Ömm...rájöttünk,
hogy az új csöppségnek nem lenne szobája, így úgy döntöttünk
apáddal, hogy elköltözünk egy nagyobb házba – jelentette be
anya, mintha mi sem lenne egyszerűbb, de én sikeresen félrenyeltem,
melynek következtében majdnem megfulladtam.
Eli erősen csapkodni
kezdte a hátamat, de én lefogtam a kezét és felállva kimentem a
konyhába, miközben továbbra is alig kaptam levegőt. Mikor már
szabad volt a légcsövem, elővettem egy poharat a szekrényből és
megtöltöttem a csapnál, majd a hideg vizet, mind megittam. Nem
volt szabad kiborulnom, most nem. Kissé erőteljesebben sikerült
odacsapnom a poharat a pulthoz, de ez meg sem kottyant számomra.
Vettem egy mély levegőt és próbáltam visszanyerni
elhomályosodott látásom.
Elnézést kérve ültem
vissza a helyemre, de már semmi sem volt olyan, mint az előtt, hogy
kimentem volna. Érződött a szüleimen és rajtam a feszültség,
amit Eli próbált oldani, a tanárok pedig csak kellemetlenül
érezték magukat.
- Felmehetek a szobámba,
anya? - kérdeztem gúnyosan kiejtve az utolsó szót. Tudatni
akartam vele, hogy én innen el nem megyek, bántó szavak nélkül.
- Természetesen kincsem
– mosolygott rám, de mikor elmentem mellette, megragadta a karom,
visszarántott és a fülembe suttogta fenyegető szavait: - mikor
elmennek a vendégek elbeszélgetünk egy kicsit!
Félszegen bólintottam,
majd még egyszer megköszöntem a vacsorát és már a szobámban is
voltam. Kiszedtem a hajamból a már szorító díszt és a szoba
másik végébe dobtam. Magassarkúmat is lerángattam a lábamról
és szintén egy dobással megoldottam az elhelyezést. Abban a
pillanatban, hogy mindkettő csupasz lábam a földet érte, össze
csuklottam és a földre huppantam miközben könnyeim csak
patakzottak. Hátamat nekitámasztottam az ágyamnak, térdeimet
felhúztam és eltemetve arcom hangos zokogásban törtem ki. Belül
úgy éreztem mintha kiszakadt volna valami, orrom bedugult, a
festékem azonnal csípte a szemem és alig kaptam levegőt.
Általában ez a dührohamom befejezése, de most érdekes módon
előbb jött, így tudtam az nem az.
Nem akartam elveszíteni
azt a lakást, amely hozzákötött a gyerekkoromhoz. Nem akartam itt
hagyni minden emléket, hogy aztán egy szívtelen ember beköltözzön
ide és egy gombnyomásra mindent kitöröljön. Itt éltem le életem
legszebb éveit, és most fáj, hogy egy harmadik tag miatt kell
elmennünk innen. Eli mindezt könnyen veszi, mert gimnáziumos
éveiben alig volt itthon – mindig a kollégiumban bulizott a
barátaival, de én itt éltem le minden egyes pillanatom. Miért
kell itt hagynom? Zokogásom betöltötte az egész szobát, és úgy
véltem, hogy ezt kint is biztosan hallják, így meg sem lepődtem
azon mikor nyílt az ajtó, csak folytattam tevékenységem.
- Mi a baj Winter? - Most
már azonnal felismertem a hangot, mely közvetlen közelemből
szólalt meg, és egy cseppet sem akartam, hogy ő itt legyen. Menjen
vissza a saját életébe és engem hagyjon békén! - Miért sírsz?
- Maga nem értheti ezt!
Nem ért ön semmit! Nincs tisztában a problémáimmal és az egész
életemmel! Tűnjön el innen és hagyjon békén! Ön csak egy
rohadt tanár, mit értene ahhoz, hogy megnyugtasson és megoldjon
mindent? - a szavak csak úgy záporoztak a számból,
meggondolatlanul. Szegény segítőkész tanár fejéhez olyanokat
vágtam, amiket nem lett volna szabad. Megbánva tekintettem rá, de
továbbra is sírtam. - Sa-sajnálom! Én mindenkit megbántok!
- Nem bántottál meg
Winter, és tudom, hogy nem vagyok tisztában a dolgokkal, de
beavathatnál, hátha tudnék segíteni. Mi volt ez lent? A szüleid
valami olyasmit mondtak..
- Ők mindig csak
hazudnak, utálom mind a kettőt! Csak a saját érdekeiket nézik,
szörnyű egy alakok!
- Ne mondj ilyet, nem
szabad!
- Ön is őket védi,
húzzon el innen! Nem kell a segítsége. - kiabáltam, mire Niall
megfutamodott és egyre hátrálni kezdett. Még mondott valamit, de
nem hallottam a fülemben dobogó vértől, de nem is érdekelt.
Elhagyta a szobámat én pedig lerángattam magamról a zöld
anyagot, felvettem a pizsamámat és bebújtam az ágyamba, hogy
szépen álomba sírjam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése