III. - Problémák

Sikerült valamennyit aludnom az éjszaka, de egész végig a szüleim önelégült feje járt az eszembe, mikor bejelentették, hogy testvérünk lesz. Úgy vélem ez még egy jó ideig fog kísérteni álmaimban. Idegesen keltem fel az ágyból, mert tudtam, hogy az én karikás szemeimen ilyenkor semmi sem segíthet, viszont legnagyobb meglepetésemre csak halvány jeleket találtam az kialvatlanságra, így máris mosoly húzódott a számra. Gyorsan letusoltam és magamra kaptam a tegnap előkészített ruhákat: egy farmert, fehér-kék csíkos pólót és piros pulóvert egy szintén ilyen színű magas sarkú bokacsizmával. Szőkésbarna hajamat most hagytam a vállamra hullani és már a bejáratnál is voltam.

- Nem reggelizel velünk, kicsim? - érdeklődött anya a konyhából vidám hangon, mely hányásra késztetett, de kedvesen elutasítottam. - Miért mész be ilyen korán?

- Én szervezem az idei bált!

És már kint is voltam a főbejáraton. Egyáltalán nem akartam hallgatni az érveléseket a tanárok ellen, akik képesek berángatni ilyenkor is engem egy kis szervezés miatt. Lassan bandukoltam az utcákon, de még így is korán értem oda az egyetemhez, pedig még egy kávézóba is beugrottam venni magamnak egy kis szíverősítőt. Ekkor eszembe jutott Adeline, aki biztos le fog szidni, mert nem vártam a már jól megszokott időpontban, de ezt is elintéztem egy képzeletbeli vállrándítással és besétáltam az épületbe. Miután bepakoltam a szekrényembe célba vettem az előadótermet, ahol az első órám lesz és leültem a helyemre. Rajtam kívül senki sem volt a teremben, bizonyára ki is fogok kapni amiatt, hogy itt bent tartózkodom tanári felügyelet nélkül, de nem nagyon izgatott.

Ha valami bajom van általában szemet hunyok minden szabály és aggasztó dolog felé és azzal lázadok, hogy mindent magasról leszarok. Hát, igen. Ez lennék én, a néha jó, néha rossz lány.

Most végre volt időm arra, hogy megnézzem rendesen a termet. Persze mindig is megfigyeltem, de ilyenkor ha az ember egyedül van zavaró tényezők nélkül, mindig észre vesz pár olyan dolgot, ami eddig nem ütött szemet neki. Ezért is találtam meg például azt a szemetes ládát, amit eddig minden nap kerestem, de eddig soha nem leltem meg. Igaz, szegényke be van tolva az egyik rejtett sarokba és nem tudja jelezni, hogy ott van, így ez nem az ő hibája. Felálltam és a fehér tábla felé indultam, melyre a tanárok általában az oda kihelyezett – vagy saját – színes filccel szoktak írni, és én mindig is ki akartam próbálni. Felemeltem a kék színt, levettem a kupakot és húztam egy csíkot a fehér alapra, majd még egyet és végül felírtam az összes eddigi könyvem címét. Örömmel töltött el a dolog, mégis megfogtak. Még az utolsó címet írtam, mikor nyílt az ajtó és egy tanár lépett be. Meglepetésében kezéből kiejtette a könyveit és a füzetét, melybe vezeti a jegyeket. Azonnal ledobtam az íróeszközt és odasiettem az irodalom tanárhoz, hogy segítsek neki, de csak még nagyobb bajt okoztam, mert ezúttal fellöktem a kávéját, ami ráborult a zakójára.

- Ó, én annyira sajnálom Mr. Horan, nem tudom mi ütött belém, én..kifizetem a tisztíttatást, csak tessék odaadni a számlát..sajnálom. - Nem győztem bocsánatot kérni, miközben végre sikeresen össze szedtem a földön heverő könyveket és lehelyeztem a tanári asztalra. Egy zsebkendő után kutattam a zsebemben, amit szerencsére meg is találtam, és azonnal hozzá fogtam a folt eltüntetéséhez. Az egyik kezemmel megfogtam az anyagot, a másikkal pedig durván törölni kezdtem a kávét, míg Mr. Horan le nem fogta a kezem.

- Elég lesz Winter, így csak még jobban elmaszatolod! - Hangja erőteljes és fáradt volt, így azonnal elengedtem őt és hátráltam két lépést. Nem tudtam mire vélni kissé gonosz kirohanását, így csak a földet pásztáztam tekintetemmel. - Mégis mit keresel itt bent, ilyen korán? Még otthon kéne lenned!

- Sajnálom, én csak...- Beszédem megakadt, nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Tálaljak ki, vagy az túl személyes lenne? Nem hinném, hogy érdekelné a családi viszály, gondolom neki is megvannak a saját problémái, így csendben vártam, hogy folytassa kioktatását, ehelyett viszont a táblához lépett, melyen még ott álltak a titkaim.

- Ezek mik?

- Nem fontosak, én csak firkálgattam, elnézést kérek! - Kezemmel a táblatörlő után nyúltam és már az egyiket le is töröltem, mikor megállított, ismét.

- Igenis azok. Még egyszer megkérdezem. Mik ezek?

- A könyveim címei, tanár úr.

Nem volt több hozzáfűzni valóm a dologhoz, így fogtam a táskám és kabátom és kimentem a teremből. Meg sem álltam az egyetemhez legközelebbi parkig, azon belül pedig a legtávolabbi padig, oda leültem és térdemre támaszkodva a tenyerembe temettem az arcom. Ennyire balszerencsés is csak én lehetek! Most már biztos nem lesz esélyem a tökéletes irodalom diplomára! Tönkretettem a zakóját, de...Várjunk csak! Hogy került oda? Nem is vele lett volna óránk!

Idegesen felálltam, rápillantottam a karórámra és futásnak eredtem. Nem tudtam elképzelni, hogy mégis mi ütött belém. Én, lógni? Azonnal megölnének otthon! Pont becsengetésre estem be a terembe, felhívva magamra a figyelmet. Leszegett fejjel indultam meg a helyemre, de megbántam. Adeline azonnal lerohant és egy mondatot firkantott a füzetének szélére: 'Merre jártál?' Figyelembe sem vettem a dolgot, és inkább az órára figyeltem, amin kiderült, hogy a töri tanár beteg, ezért helyettesíti őt Mr. Horan.

Szinte egész órán meg sem szólaltam, de jó párszor láttam, amint a tanár felém pillantott és megpróbált szemkontaktust felvenni velem, de én akkor már rögtön elfordultam. Fogalmam sem volt, hogy hogy élem túl a mai fakultációs órát, de biztos voltam benne, hogy nem leszek egyedül és ez be is igazolódott, mikor megjelentem az alagsori kis teremben, mely meg volt telve és természetesen csak lányokkal volt tele. Lecsaptam az utolsó üres helyre, mielőtt azt Sophie tette volna meg, és szörnyülködve hallgattam a különböző megjegyzéseket a tanárról. Csendben szerettem volna maradni, de persze velem is csacsogni akartak, így azonnal bevontak a beszélgetésbe.

- És te mit gondolsz az új tanárról Winter? Hát nem dögös? - érdeklődött Maya nyávogva és a végét a hatás kedvéért még el is kuncogta és arca pírba borult.

- Tudod a húgom és a barátnője illeti ilyen szavakkal a tanár urat, de ezt soha nem fogod elérni nálam. Amúgy pedig, hogy mi a véleményem? Az, hogy tudatlan, hiszen elég fiatal egy tanárhoz képest, valamint elég idegesítő!

Ajtócsapódás hangzott fel és a megszeppent Mr. Horan oda állt az osztály elé. Szerintem életében nem látott még ennyi lányt egy teremben összegyűlni, így azonnal érdeklődve figyelte a sorokat.

- Rendben! Tegye fel a kezét az, aki azért van itt, mert tényleg ebből szeretne diplomázni! - Az osztályra csend telepedett és mindössze csak négyen tettük fel a kezünket: Bridge, Summer, egy szürke egér, akinek még én sem tudom a nevét és persze én. - Oké, a többieket megkérem, hogy távozzanak, mert nem szeretném ha zavarnák az órát!

Meglepően határozottnak hatott most, pedig eleinte azt hittem, hogy csendesen fog magyarázni pár dolgot és ezzel le is zár mindent, de nem ez történt. Most kellemesen csalódtam! A többiek lassan elpárologtak, bár hallottunk néhány elégedetlen megjegyzést. Gúnyosan mosolyogtam rá a szenvedő Zoera, aki nem is tudom, hogy hogyan került ide, hiszen nem is az osztálytársam. Figyelmemet végül visszanyerte a köhögő tanár, aki miután ismét kellemesen érezte magát – szüksége volt egy pohár vízre is – hozzákezdett az órához.

- Tehát, ki miért választotta ezt az órát? Mi a célotok vele? Mondjuk kezdjük Summerrel aztán mindenki sorban válaszol a kérdéseimre.

- Én irodalom tanár szeretnék lenni, hogy mindenkinek átadhassam azokat a tanulmányokat, amiket én tanultam – beszélt Summer csengő hangon, melyet már megszokhattunk tőle. Ő igazából egy nagyon kedves lány, ha választanom kéne az osztályból egy másik barátnőt is Linen kívül, akkor biztos vagyok benne, hogy ő lenne az első számú ember, akit felkérnék erre a szerepre. Hasonlóan hozzám neki is szőkésbarna haja van, csak az övé hosszabb, szinte leér a fenekéig, de mégis jól áll neki.

- Híres újságíróként tervezem további életem – adta meg a bölcs választ Bridge, aki mindig is csodáltam gyönyörű szókincséért. Igazából őt nem ismerem annyira, még soha nem is beszéltem vele, de ahogy hallottam a többiektől, ő is egy igen rendes és céltudatos lány, aki megérdemli, hogy az álmai valóra váljanak.

- Minden vágyam az, hogy költő váljon belőlem, és szerintem jó úton is haladok hozzá. Naponta képes vagyok tíz verset is megírni és eddig a virtuális világban mindenkinek tetszik. - Szegény lány halkan és kifejezéstelenül beszélt, így nem tudtam elképzelni róla, hogy esetlegesen olyan jól írjon, mint ahogy mondja, de biztos van tehetsége. Lehetséges, hogy csak azért beszél így, mert félénk. A következő pillanatban minden szem rám szegeződött, még a „szürke egér” is érdeklődve mért végig engem, de bennem megállt a levegő. Mit is kéne mondanom? Mi a nagyobb vágyam: az, hogy újságíró vagy, hogy író legyek?

- Újságíró vagy talán író szeretnék lenni. Van már pár könyvem melyeket sikeresen befejeztem, de nem hinném, hogy olyan jók lennének.

Csendben vártam a reakciót, és fel sem tekintettem a padomról, hanem a rajta található radír foszlányt vettem jobban figyelembe. Nem tudom miért, de talán szégyelltem a dolgot, bár bennem mindig furcsa érzések terjeszkednek. Mondhatnám, hogy az óra nem is volt olyan szörnyű, sőt nagyon is tetszett. Igaz még csak beszélgettünk, semmi komolyabbról nem esett szó, de mégis rengeteg mindenben segített nekünk Mr. Horan, tudva, hogy nemrég ő is ilyen nehéz helyzetben volt.

- Tehát, házi feladatként azt kapjátok, hogy a következő órára, vagyis holnapra hozzátok el az egyik műveteket, hogy értékelni tudjam mennyit kell veletek foglalkozni. Aki két esetet mondott – tekintett rám – az mind a kettőből hozzon bemutatót! - Csendesen összecsukta a kis füzetét és visszahajtotta inge ujját, hogy az ismét eltakarja alkarját. Órán kissé felgyűrte, hogy ne legyen krétaporos a kék anyag, ugyanis itt lent olyan fejletlen világ van, hogy egy zöld színű táblára lehet írni krétával. Pont, mint az általánosban.

Idegesen trappoltam hazafelé, mert nem akartam odaadni senkinek sem a könyveimet, főleg nem egy számomra ismeretlen tanárnak, aki bármikor lefikázhatja azt, amibe én annyi munkát öltem. Anya mosolyogva várt otthon, oldalán a kiöltözött Eloise-szal, ami miatt rögtön eszembe jutott a tegnapi hír és már nem is az irodalom fakultáción elhangzottak zavartak, hanem a tény, hogy kis tesóm lesz. Hogy mikor fogom megszokni? Talán soha! A konyhából finom illatok szűrődtek ki, mely csak annyit jelenthetett, hogy anya valami ínycsiklandozót főzött/sütött. Az ebédlőasztal meg volt terítve már, és érdeklődve néztem, ahogy apa nyakkendő kötés közben elropogtat egy kis sütit, melyet valószínűleg titokban lopott el a tányérról.

- Kit várunk ilyen nagy pompával? - kérdeztem meg a szüleimet, hiszen engem nem avattak be semmibe.

- Tudod, Mr. Parker átjön hozzánk és még egy vendég is, így kérlek menj fel és öltözz át valami illendő és csinosba, kicsim! - Anya mosolyogva válaszolt kérdésemre és azonnal sürgetni kezdett felfelé. Útközben még rápillantottam az órára, ami még csak délután 4 órát mutatott, ilyen korán vacsorázunk ma?