II. - A megbeszélés

Üdvözlök mindenkit ezen a kissé pörgős, de szép estén! 

Igyekszem összeszedni a gondolataimat miközben egyre csak a megtanult mondatok kavarognak a fejemben, de remélhetőleg menni fog a dolog. Meghoztam a második részt, aminek remélem örültök. Úgy döntöttem, hogy 3-4 naponként fogok jelentkezni, mert annyira imádom én magam ezt a történetet, hogy már a 11. részt írom és még csak a másodikat publikálom. Köszönöm a pipákat, és a 177+ kattintást. Nagyon igyekszem, hogy ez a blogom végre jó legyen és mindenkinek elnyerje a tetszését. Lassan rá fogtok jönni a történet különlegességére - ha eddig nem lepleztem le mindent a trailerben, amit oldalt megtekinthettek, ha még nem láttátok - és remélem, hogy emiatt ti is megszeretitek a két új bőrbe bújtatott, de ennek ellenére sablon szereplőt. Tudom, hogy már mindenhonnan a One Direction csöpög, de ennek ellenére én nem fogom ezt most kitörölni, megírom, mert az ötlet szerintem egész klassz a maga szokatlan módján. Azt hiszem nem is húzom tovább az agyatok még a végén elpártoltok tőlem, így jöjjön a rész, amihez csak annyit fűznék hozzá, hogy lehet, hogy egy kis betekintést nyerhettek majd a "családi problémákba" (őszintén szólva már elfelejtettem, hogy mi is történik benne, de remélem nem lett lapos:D) 

Ennyi lettem volna, hamarosan ismét jövök xxx.

Sajnos most - mint oly sokszor – sem volt szerencsém, mert nem gondoltam bele, hogy azok a tanárok is részt vesznek ezen a kis megbeszélésen, akik 'óvónénit' vagy 'óvóbácsit' fognak játszani a bizonyos estén. Így sikerült szembe találnom magam a kínosan mosolygó civilizáció, és a megszeppent irodalom tanárommal. Mindkettejük szemével végigkísérte, ahogy leülök az egyik bőr székre, és előveszem a jegyzetfüzetem, melybe leírtam osztályom különleges kívánságait, majd a kínos csendet megtörve az utóbbi köhögött egyet, az előbbi pedig kivette a kezemből a füzetet és szó nélkül odadobta (!) Mrs. Johnson asztalára.

Csendesen üldögélve várakoztam, míg az igazgatónő elolvasta a terveinket. Mindezt homlokát dörzsölve tette meg, pedig nem is voltak olyan szörnyű ötleteink. Eleve csak azokat írtam le, melyek nem olyan vadak, mint a: habparti, sztriptíz tánc, stb. Ezek természetesen a kanos és szingli osztálytársaimnak jutottak eszébe, melyeken jót derültem.

- Ilyen szörnyű ötletek lennének Mrs. Johnson? - A csendet megtörve bátran tettem fel kérdésemet, elfeledve, hogy mellettem ül maga az ördög és minden pillantása felém irányul.

- Nem Winter, egyáltalán nem. Sőt, a tavalyi évhez képest teljesen jó, csak egy dolgon morfondírozom, hogy hogy fogjuk ezeket megvalósítani. Mert a DJ meghívása az még rendben van, a férjem jóban van eggyel, aki nagyon érti a dolgát, de azt nem tudom, hogy amiket ide leírtatok azokat mind meg is fogjátok valósítani? Mármint, eddig minden évben a másodikosok kiterveltek valamit, és hagyták, hogy a tanárok készítsék elő álmaik buliját. Szerinted képesek lesznek a többiek ilyen kemény feladatokra? - Kétségbeesetten tekintettem a falon ülő órára miközben elgondolkodtam azokon, amiket mondott. Bizonyára, nem mindenki szállna be a dologba, de ha nagyon szeretném, csak össze tudok szedni egy csapatot.

Körül néztem a kis szobában, mert jóságomnak köszönhetően, még nem jártam az igazgatói irodában, bár mások már úgy ismerik, mint a tenyerüket. A hangosan kattogó falióra mellett ott állt egy fapolc, melyben az egyetem különböző díjait tárolták. A falon lógott még pár értelmetlen festmény, melyeket névtelen emberek készítettek, de nekem annyira nem nyerték el a tetszésemet, hogy egyszerűen átsiklottam rajtuk. Az íróasztalon, mely mögül Mrs. Johnson érdeklődve pillantott felém, megláttam egy-két családi képet, utalva arra, hogy Ő egy cseppet sem magányos nő. A számítógép búgó hangot adva jelezte, hogy működik, bármikor használható, a padlón pedig egy bordó szőnyeg foglalt helyet, mely felvidította az egész szoba sárgaságát. Őszintén szólva tetszett az egész berendezés, bármennyire is éreztem frusztrálva magam.

- Úgy vélem, hogy van lehetőség a dolgok megvalósítására. - Csak ennyit mondtam, itt le is zártam volna a dolgokat, de sajnos még egy csomó kérdést intéztek felém a bent ülő tanárok, aminek köszönhetően még a harmadik órán is ott ültem. - Szóval akkor Mr. Horan, ön segít nekem a jégszobrok beszerzésében, mert ismer egy embert, aki tudna szerezni nekünk.

- Igen, amikor ráérsz már mehetünk is tárgyalni az úrral.

- Rendben. És ön Mr. Trohman plusz asztalokat és padokat szerez nekünk. Mrs. Johnson pedig a zenéért kezeskedik. A többit én a nyakamba veszem és a kis csoportommal elrendezem. Szerintem meg is beszéltük. - Gyorsan jegyzetelve mondtam ki hangosan, amit leírtam megerősítést várva a tanároktól.

- A szórólapokat pedig ha megtervezed, az egyetem ki tudja nyomtatni – tette hozzá még az igazgató nő, én pedig eltettem a füzetemet és felálltam a székről, mely már nagyon kényelmetlen volt.

Mikor felálltam a telefonom megszólalt és max. hangerőn kezdett szólni RHCP-től a Dosed. Elpirulva kutattam a zsebemben és mikor végre megvolt a mobil, kinyomtam a csengést. Már épp tettem volna el, mikor megpillantottam egy kezet magam előtt. Összeszorítottam a szemem és a zsebem helyett Mr. Trohman kezébe nyomtam a készüléket mindenféle megjegyzés nélkül. Had legyen már neki is egy jó napja, ha engem soha nem hagy békén!

Mérgesen vonultam ki a tanáriból, kedvem lett volna csapkodni és hisztizni egy kicsit, de úgy döntöttem, hogy ebben a korban már egy kicsit hülyén jönne ki az efféle viselkedés, így egyszerűen csak magamban mérgelődve tartottam az előadóterem felé, mikor valaki utánam kiáltott. Tudtam, hogy nem hozzám hasonló diák, így azonnal megálltam.

- Miss Spoon! - Szólt az ismeretlen hang mögülem. Mély levegőt véve fordultam meg, az irodalom tanárom pedig pont ekkor ért elém kezében a telefonommal, melyet felém nyújtott. - Úgy véltem nem érdemelte meg, hogy elvegyék öntől, így visszaszereztem. Tudja, az én állításaim szerint egy egyetemen már ciki ha ezt teszi egy tanár.

- Köszönöm szépen Mr. Horan, de nem kellett volna. Megszoktam már, hogy Mr. Trohman mindig keresztülhúzza a számításaimat, de ennek ellenére is hálás vagyok a dologért. - Halvány mosolyt eresztve nyúltam a készülékemért és egy gyors mozdulattal elvettem a tanártól, anélkül, hogy hozzáértem volna a tenyere bármely részéhez. - Nos, nekem órám van, viszlát!

- Viszlát Winter kisasszony!

Sietős léptekkel igyekeztem az eredeti célpontom felé, de így is már csak kicsengetésre sikerült beesnem, melynek a tanár nem nagyon örült, de nem tehetek róla, hogy feltartottak!

***

Finom illatok vártak mikor beléptem a házba. Eloise azonnal rohant fel a szobájába mondván sürgős elintézni valója van, bár tudtam, hogy épp a beteg Jamie-vel kell kitárgyalnia azt, hogy Travis és Zoe szakítottak. Valamint biztos mesélni fog az új tanárról, aki szerinte irtó dögös. Nos, ezzel én ellenkeznék, de inkább nem teszem. Egyébként is, hogy mondhatja egy tanárra azt, hogy dögös? Nem lenne szabad még csak szimpatizálnia sem vele, főleg, hogy biztosan van barátnője is.

A hűtőszekrényen találtam egy sárga kis lapot, mely hűtőmágnessel volt odaerősítve. Értetlenül olvastam el anya kacskaringós betűit, hogy megtudjam mégis merre kószál

„Sajnálom, el kellett mennem az orvoshoz. Ebéd a tűzhelyen, egyetek, hamarosan mi is hazaérünk apáddal. Lesz egy kis bejelenteni valónk.

Puszi: anya és apa”

Nem értettem, hogy anyának miért kellett orvoshoz mennie. És milyen meglepetés? Gyűlölöm a meglepetéseket! Felkiáltottam Elinek, hogy jöjjön le ebédelni, és hagyja szegény Jamiet pihenni, nem kell felzaklatni a beteget. Ő, köszönhetően éhségének hamar meg is jelent az asztalnál és olyan gyorsasággal falta be a tányérjába szedett jókora mennyiségű spagettit, hogy azt még egy katona is megirigyelte volna, hiszen köztudott nekik kell a leggyorsabban étkezniük.

Én lassan tekergettem fel a villámra a hosszú tésztákat és még akkor is a furcsa üzeneten gondolkodtam, mikor már a mosogató mellett sürgölődtem. Általában én vagyok a konyhatündér, Eli szeret rendetlen lenni, és mindig hagyja, hogy helyette anya és én rakjunk rendet még az ő szobájában is. Hiába, őt már nem lehet megváltoztatni. Minden helyes hímnemű miatt bezsong, lusta, mint egy fiú, a szobájában csodálkozom, hogy nem találtunk még atombombát, de ennek ellenére egy nagyon szerethető és központi ember. Én soha nem voltam olyan népszerű, mint ő. Már mikor belépett az egyetem ajtaján, minden farokkal rendelkező ember felkapta a fejét jelenlétére, a lányok többsége pedig barátkozni szeretett volna vele. Persze akadnak utálói is, ilyen Zoe és a többi csatlósa. Eli a tökéletes Barbie, Zoe meg a barátnői pedig a plázacicák, akiknek annyi fiújuk volt már, hogy meg sem tudom számolni az ujjaimon – és a lábujjaimat is bele értem.

A nappaliban ülve figyeltem a karórámat, mely már este nyolcat mutatott, de anyáék még mindig sehol. Már kétszer hívtam őket, de mindkettejük telefonja kikapcsoltat jelzett, és már lassan 5 órája, hogy elmentek. Szívem heves dobogásba kezdett, mikor egy autó fényszórói bevilágítottak az ablakon, ami annyit jelentett, hogy az elveszett báránykák megvannak. Szüleink érkezésére Eli is kibújt a gubóból és már ott ült mellettem a kanapén azt az érzést keltve, hogy egész végig együtt tévéztünk.

- Megjöttünk! - Anya hangja hangzott fel a bejáratból, mi pedig azonnal felpattantunk és már ott álltunk előttük. Én idegesen csípőre tett kézzel szemléltem a két lebukott felnőttet, míg Eloise inkább azokkal a csomagokkal törődött, melyeket apa cibált be a kocsiból.

- Mégis merre jártatok ha szabad kérdeznem? - Nos, úgy tűnt mindenki számára, hogy szerepcserében vettünk részt. Én lettem a szidalmazó anyuka, Eli a komolytalan apa, míg szüleink a bajba jutott gyerek címet kapták meg. De mindez csak egy pillanatig tartott, mert apu átvette a vezetést és ránk parancsolt, hogy adjunk utat anyának had üljön le.

Ekkor már alig bírtam magammal, bármelyik pillanatban kitörhettem és az sem javított a helyzetemen, hogy anya és apa nevetgélni kezdtek arckifejezésemen.

- Nagy bejelenteni valónk van lányok! - Örömmel tudattam magammal, hogy végre mindent elmagyaráznak, de nem azt hallottam, amire számítottam. - Nos, azért mentünk orvoshoz, mert érkezik hozzánk egy újabb jövevény. Lesz egy kistestvéretek!

Szemeim kikerekedtek, állam leesett, lelkem összetört és csak egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben: MI? Hogy lehetséges az, hogy lesz egy tesónk? Hisz mi már felnőttek vagyunk, minek ide még egy gyerek?? Szüleink kétségbeesetten néztek ránk, és várták a reakciót, amit Elitől meg is kaptak. Húgom nyakukba ugrott és azonnal gratulált nekik, majd arról kezdett el csacsogni, hogy mennyire imádja a dolgot, meg, hogy majd ő viszi oviba a picit és segít majd neki mindenben. A lényeg ebben nekem az volt, hogy sikeresen el tudtam szabadulni, így, amint lehetett fellógtam a szobámba, és magamra zártam azt. Semmi kedvem nem volt azt hallgatni, ahogy anyáék enyelegnek Eloise-szal, elég lesz még 9 hónapon keresztül azt hallgatnom.

Párnámba temettem a fejem és mély levegőt vettem. Ennek köszönhetően rájöttem, hogy ugyanolyan illata van, mint a hajamnak és a samponomnak, ami most a legértelmesebb gondolatomnak tűnt a sok ócsárlás mellett, melyeket legszívesebben beolvastam volna a szüleimnek, kezdve azzal a mondattal, hogy: HOGY LEHETTETEK ILYEN FELELŐTLENEK?!

Nekik kéne példát mutatni! Ők azok, akikre mi odafigyelünk és róluk mintázzuk magunkat! Erre mit kapunk? Érthetetlen okból kifolyólag egy új testvért!

- Winter, kincsem minden rendben? - Anya kopogott az ajtómon, én pedig felordítottam a párnámba temetve a fejem, így az egy halk sikításnak hatott. - Kérlek, engedj be minket!

- Minden rendben anya, bocsi, de szeretnék aludni, remélem megértitek!

- Jó, rendben.

Fájt, hogy hazudtam anyuéknak, mert eddig még soha sem tettem meg. Mindig igazat mondtam, őszintén szólva én vagyok a kretén idősebb gyerek, akinek nincs magánélete, kiakad mindenen, és oly mértékű felelősség zuhan rá minden nap, melyet már nem nagyon bír. És most hiheti azt mindenki, hogy nyafogok, de nem azt teszem. Rengetegszer volt bajom abból, hogy hirtelen haragú vagyok és mindenen fennakadok. Emiatt veszítettem el a barátnőimet általánosban, ezért nem volt egy pasim sem gimnáziumban, és ezért vagyok ilyen most. Nem sokan kedvelnek, most is épp azt várom, hogy Adeline mikor szedi össze magát, hogy kidobjon a barátnői posztomból. Mert hamarosan be fog következni, érzem. Most már csak azon csodálkozom, hogy a szüleim nem unták meg a hangulatváltozásaimat, őrjöngéseimet. Talán egyszer majd ez fog történni..